Szoktam csak úgy az utcán sétálva – magamban, vagy méginkább akkor, ha öregek szemébe nézek – mosolyogni. Nem tudom, miért. A mosoly csak jön, és mint ösztön, rántja a szám szélesebbre. Talán azt hiszik, egy hibbant vagyok a 6-osból, pedig nem, hanem az ottani fák, az égig érő fák közeledtét érzem meg hazafele, amik, mint időgépek, röpítenek vissza gyerekkorom másfél órányi filmjébe. Hirtelen játszani szeretnék, meg hogy velem játsszon valaki, vagy igazából mindegy is, csak eregessek még sárkányt, akadjon bele a fába vagy össze a Vikiével, ami mindig nagyobb volt, mert ő a nagyobb. Főzzek sárból és homokot használjak fűszernek. Mint amilyen fűszer a gyerekkorhoz a csínytevés, az élmény. Nélküle nincs íz a négy fal között. Minden ebédnél pipiskedni szeretnék és széken állva kérni harmadjára is a repetát, úgy, hogy tudom, nem haragszanak érte. Mert a család nem egy ilyen vézna lányt akart, mégis ezt kapta. Egy vézna, felnőttéválástól rettegőt. Kérhettem repetát ezerszer is hiába. Ugyanígy hiányzik, ahogyan a cukrot kiborítom, az egészet, főzés közben mamával, ő nem haragszik, felnevet, szól tatának, de én sírok, süssem meg a halat, kiborítottam a cukrot! Ahogyan vádlin harap a pocok, és apu leteremt, hogy mit keresek ott, és én megint sírok, épp látni akarok én is egy pockot, na, azt keresek itt! Talán azért mosolygok bele az öreg szemekbe, mert ott van bennük mama és tata. Ezek az öregek is neveltek gyereket, láttak sok bitang unokát, akikért sokszor hadonászni meg rohanni kellett, mégis elégedett szemekbe nézek, ilyen volt mamának és tatának is. Középkorúak és tinédzserek nem érintenek igazából, ők most sorbanállók. Mondom, csak az öregek, ott, a fák mellett, ballagva velem szembe. De a piacra vánszorgókat nem szeretem, Önzőek, a villamoson tolakodnak. A beesett szeműek pedig még rosszabbak. Ők friss sebeket bántanak. Ilyenkor legszívesebben elfordítom a fejem vagy csúnyán nézek, hadd higgyék, hogy hibbant vagyok, most nem érdekel. Látni lehet rajtuk, hogy a vérnyomásmérő már el sem indul, a másik pedig már haza sem jöhet a kórházból, csak a sok papír érkezik utána, amit hamarabbra ígértek, na meg azt mondják, vigyázunk rá, és addig vigyáznak rá szépen, míg végül megölik, Isten tudja, hogy. És én ezt megtudom egy hajnali órában. Amikor majd okkal sirat meg a román egészségügy. Így sajnálom, de nem kérek bocsánatot, beesett szemű öregek, mert nem mosolygok. Talán majd egyszer, ha begyógyulnak a sebek. Én megértést várok inkább, az unokák nevében. Maradok saját öregségemig a másfél órás filmnél, annyiszor újrajátszva, ahányszor az égig érő fák mellett ballagó, hozzám hasonló öregek szemei dédelgetik az enyémet. És én is az övéket, ha felismerem fájdalmaikat, félelmeiket. Az együttérzés kölcsönös, a mosoly még tart. Bitang unokáinkra gondolok majd.
KAPCSOLODÓ ANYAGOK
január 5, 2025
|
Irodalom
|
Rovatok
Semmitérő történetek
A szakácsnő Már délután látszott, hogy a nagyobb asztalfoglalás nélkül kevés bevétel ...
január 1, 2025
|
Irodalom
|
Rovatok
Cselényi Béla versei
BúcsúszonettTalán a mája fájt és fel sem ébredt,csak landolt, landolt érintőlegesen,nehogy ...
december 30, 2024
|
Irodalom
|
Rovatok
Sásvár balladája
Részlet a Hídváros című készülő Szolnok-regényből Sehszüvár régóta nem emlékezett ...
január 15, 2025
|
Kultúra
|
Rovatok
pályafelújítás | Sall László irodalmi pályázati felhívása az Újváraddal partnerségben
Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává ...
január 14, 2025
|
Fényjáték
|
Rovatok
Szeptemberi képvadászat Velencében
Idegenek mindenhol Első állomásnak a Palazzo Ducale és a Giardini közötti sétányon fekvő ...
január 13, 2025
|
Kultúra
|
Rovatok
Érzékeny maradtam a kisebbségre és a gyökerekre
Gyermekkora Nagyváradjáról, a pályakezdésről, készülő új filmjéről, magyarságról, ...