Újdonság volt sok minden
a kilencvenes években. Például
a demokrácia. A mobiltelefon.
Vagy a padlófűtés. A pillepalackok is.
Akkor még nem lehetett visszaváltani
ezeket a tényleg pihekönnyű csodákat.
Emlékszem, Bukarestből jövet,
Marosvásárhely előtt, Székelyvaja
kijáratánál abban az éles kanyarban
valaki teleaggatta az udvarán a fészert
mindenféle üres pillepalackkal.
Többnyire vizespalackok voltak
természetesen. Sokat autóztam arra,
megfigyelhettem, hogyan gyarapszik
a hiány. Először csak néhány liternyi,
aztán már hektó- vagy tonnaszámra
van belőle. Nem igaz, hogy az a hiány,
ami nincs. A hiány van. Nézhető.
Tapintható. Kérdezhettük volna
a valószínűleg félbolond gyűjtőt:
egytől egyig tele volt egykor?
Mind megittátok? Nem kellett kérdezni.
A hiány mindent elárul arról, ami hiányzik.
A múltkor eszembe jutott, hogy régóta
nem láttam azt a teleaggatott fészert.
Majd lassítottam a következő alkalommal,
és kiderült, hogy valóban nincsen ott.
Nincsen már a hiány. Valahogy így
gyűjtöm én is az emlékeimet.
A címkék sokat elmondanak nekem
utólag is. Úgy képzelem, hogy időről
időre az a félbolond is számba vette
a pillepalackokat. Nézegette.
Gyönyörködött bennük. Végül is
előbb-utóbb ennyi marad az egykori
szomjúságból. Üres pillepalackokkal
körbeaggatott fészer. Ráadásul ma már
ez is csak emlék. Hogy mintha lett volna
valami abban a hirtelen kanyarban.
Mert egy idő után hiányzik a hiány is.
