Én azt hiszem, novemberben egyáltalán nem szabadna szerelembe esni. Akkor az ember nem önmaga. Van abban valami végtelenül nyomasztó, ahogy az addig tarkálló lombokat átnedvesíti a köd. Az ázott leveleket lehúzza a súly a nyélről – a vállöböl szabadul a köldökzsinórtól, és a levél utolsó útjára indul. A legjobb, ami történhet vele, az, hogy szárazabb napokon kisgyermekek rúgják szét az avarban. Az ázott és meztelen fák aztán sötéten villognak a szürke világban. Látványuk az embert saját meztelenségére és magányára emlékezteti, az pedig szorongásában őrültségekre is képes; szerelembe esik.
Sötét kabátok és vastag sálak szigetelik el az embereket egymástól a hidegben. Azonban a számos réteg ruha, vagy a vonat testéből áradó forróság sem képes felmelegíteni az érzések hűlt helyét. Ezt a fagyos pontot olyan dolgok olvaszthatják csak meg, mint egy üzenet. A vonat piszkos ablakkeretében filmszerűen suhant el az önmagát ismétlő táj; csupasz fák, örökzöldek, kopár szántók, szürke füstöt eregető házak. Ahogy haladtunk a végtelenbe, a fekete földek felett keringő köd felidézte bennem azt, hogy egykor tudtam, ki vagy.
– Mit akarsz? – érkezett az érdektelenségbe burkolt kíváncsiság, ami meggyújtotta kabátom vattabélését.
Néhány üzenettel később már arról írsz, amiről illik, de én csak arra gondolok, hogy az anyád sosem szeretett, hogy félsz, hogy elvágyódsz. Hogy életeknek tűnő hónapokat vártál arra, hogy írjak. Én is azt válaszolom, amit illik, de közben erősen kívánom, hogy te is láss a sorok közé, mert akkor én leszek ez az emberek arcába belecsapódó nyirkos köd, ami majd annyira átnedvesít, hogy a súlyodtól kénytelen megindulj a nagy útra – velem.
Arról írsz, hogy vágyod a napsütést, és hogy a nyári gyerekek nem élhetnek sokáig a sötétben. Szemünk a szikrázó fényhez szokott már születésünk pillanatában, és amikor anyánk először tolt körbe a lakótelepen, alig fejlett tüdőnk forró levegőt szívott magába. A szellőt ismerjük, a szelet nem. A nyári záport isszuk, a hótól és lélegzettől fagyott, áruló sálat már tépnénk le a nyakunkból. Teleljünk ki, utazzunk el, melegedjünk meg. Ránk szakad a hó, de az üzeneteid utat törnek a jégen és a fagyon át.
Említesz másokat is. Apró hőforrásokat, kis szentjánosbogarakat, akik elcsavarják a fejed. Olykor elfelejtesz írni, és én a rossznál is rosszabb napokat élek át. Bőröm alá fut a vér, recsegnek a csontjaim, szakad a lépem, de a pszichoszomatikának semmi értelme, ha nem látod. Keresek mást, gyertyalángot, földre pottyant parazsat, ami épp elég ahhoz, hogy két tenyerem kellemesen melengesse, és elvonja a figyelmem rólad.
Nem mulasztod el, hogy szólhass róluk, kiértékeld és gyalázd őket. Már szinte szánom azokat, akik az utadba kerültek, és mégis diadalban úszom, valahányszor nekem öntöd ki a szíved. Viharlámpának vagyok, amihez mindig visszatérsz, bármilyen messze is kóborolj. A csónakházban más néven kezdesz szólítani.
– Hát nem izgalmasabb, mint a valóság? – kérdezed. Megfeledkeztél arról, hogy valódi vagyok. Le kéne, hogy tegyelek. Le kéne, hogy lökjelek egy szikláról, bele a partnak csapódó tengerbe, de jön a tavasz; talán majd együtt kirügyezünk. Melegen és valóságosan. Magamhoz szorítalak.
Cirógatlak, becézlek, és te dorombolsz. A zöld fűben ülünk, együtt nyílunk a virágokkal. Nárciszokat látok és jácintot. Az anyák napi kézzel készített képeslapokat idézik; görbén nőnek, fésületlen szabálytalanságban. Szénanáthád van. Megcsókolnálak, de nem hagyod, ajkamon láthatatlan pollen ül, méh vagyok vagy darázs, fullánkom felsértené a szirmokat. Mielőtt hazamegyünk, szedsz egy csokorral.
Te is gyűlölöd azokat az ablakokat, amiket csak bukóra lehet nyitni? Csak szellőztetni jók; a levegő cserélődik, de a probléma még ott ül a szoba közepén. Keresztbe veted a lábad és rázod. Idegesít. Az ablakkal babrálok, gyerekkorom óta mindent ki akarok tárni. Szakadt gerincű könyvek, felboncolt játékok, százszámra tört dió éles héja szegélyezi az utat, amin érkeztem. Az ablak nem nyílik jobban, te pedig még a karod is keresztezed magad előtt – vagy előttem. A nappali hőmérséklet elérheti a harminc Celsius fokot.
Nyári gyerekek vagyunk, éles hajnalokban és hosszú naplementékben fürdünk. Vörösen és narancssárgán haldoklik az is, ami közöttünk van. Mire elvonulnak a Perszeidák, már alig maradt nyomod az életemben. Ígérted, hogy írsz még, és én minden egyes nap, amikor nem érkezik üzenet, elégetem egy boldog mosolyod. Olyan vagyok, mint a tücsök; gyűjtögetés helyett a pillanatnak éltem, és mire a langyos szeptember beköszönt, már semmi gyújtósom nem maradt.
Azt mondtad, ez úgy fáj, hogy te soha többet senkivel. Októberben elkápráztatnak a lombok, kaleidoszkópba nézek, valahányszor kinyitom a szemem. A talaj már hideg, de a nap még átsüt a fák ágai között. Te vagy az egyik sárga levél, három karéjodat vidáman lobogtatja a szél. A puha moha lüktetve lélegzik alattam. Ilyenkor kéne szerelembe esni, amikor még minden rendben van. Lehunyom a szemem. Nem akarom látni, ahogy a novemberi felhők alatt beburkol a köd, átázol és karnyújtásnyira hullasz le tőlem.
