MEGOSZTOM

Második eljövetel

December elsején mindenki miccset süt. De szigorúan serpenyőben. A kerti grillpartikhoz már hideg van, a mákos bejglihez még túl meleg az idő. Az ünnepi lakomáért minden évben én felelek: selgrosos hús, mellé tormás mustár. Mert mi azt szeretjük. De tudni kell, hogy a nemzeti ünnep közeledtével gyorsan megüresednek az üzletek polcai. Az a titkom, hogy már előző héten elintézem a bevásárlást. Idén is boldogan vállaltam magamra a szokásos munkakört, és az ünnep napjáig minden a legkiszámíthatóbban zajlott. Éppen ezért érintett váratlanul, ami az elmúlt hetek eseményeinek kiindulópontjaként szolgált.

Frissen sült miccs illatára ébredtem. Kiugrottam az ágyból, és sietős léptekkel rohantam a konyhába. Nehogy kihűljön az ebéd. Kicsit ugyan sajnáltam, hogy a feleségem nélkülem állt neki sütögetni, de a lakásban terjengő illatok hamar eloszlatták a bánatom. Amint átléptem a küszöböt, feltűnt, hogy nem is a nejem az, aki a konyhában szorgoskodik. A gáztűzhely előtt Nicolae Ceaușescu állt izzó serpenyővel a kezében. Az ünnepi kötényemet viselte, és egyáltalán nem tűnt harminc éve halottnak. A feleségem kávét szürcsölt az asztalnál. A JBL hangszóróból Gică Petrescu Uite-așa aș vrea să mor című nótája szólt. Döbbenten álltam a küszöb előtt: tényleg elkészült a miccs.

A vendég otthonos mozdulatokkal asztalt terített, összehajtogatta, és a szék karjára akasztotta a kötényemet, majd leült közénk. Kávét töltött. Először magának, majd nekem. A feleségem nem kapott, ő már megitta a saját adagját. A fiam is felébredt, és egy hanyag kézmosást követően ő is asztalhoz ült.  Megebédeltünk. A miccs kellően puha volt, a mustár kellemesen csípett. Étkezés közben a kommunista államférfi szórakoztató anekdotákat mesélt bohém ifjúkorából. A nyolcéves fiam tátott szájjal figyelte a Nagy Vezér legendás vadásztörténetét az ország legnagyobb medvéjéről, amelyet ő maga juttatott a másvilágra. Egyetlen puskagolyóval. Bevallom, én is el-elmosolyodtam az előadásán. Nem kérdeztük meg, miért van itt, ő pedig nem tért ki rá. Meghitt, kellemes ebéd volt. Mintha a szeretett és tisztelt Ceaușescu egyik percről a másikra családunk tagjává vált volna. Az egyetlen, még csak vitának sem nevezhető apróság akkor történt, amikor a tálban maradt utolsó miccsért nyúltam. Az elvtárs kezemre csapott, elvette az ételt, majd négy egyenlő részre vágta, és elosztotta közöttünk. Kicsit el is szégyelltem magam. A feleségem önelégült mosollyal bólogatott. Az utóbbi időben mondogatni szokta, hogy felszedtem pár kilót.

Este sörözgetni kezdtünk, lefekvés előtt pedig megnéztük A piszkos tizenkettő című filmet. A halott diktátor végtelenül élvezte a vadnyugati párbaj-jeleneteket, de amint 22:00-át ütött az óra, azonnal kikapcsoltatta velem a laptopot. Megértettem. Fárasztó dolog lehet a feltámadás. Nyilvánvaló volt, hogy nálunk kell töltenie az éjszakát. A fiam szobájában ágyaztunk meg neki, aki kissé neheztelt. A párt és az állam szeretett vezetőjének beköltözése állítólag megfosztja őt a magánéletétől. De attól még szót kellett fogadnia. Nem volt vendégszobánk. 

A következő napokban a Kiválasztott egyre otthonosabban viselkedett nálunk, és bevallom, hamar elfogadtam a szokatlan helyzetet. Megnyugtató biztonságérzettel töltött el folyamatos jelenléte. Azt hadd ne mondjam, mennyit segített a házimunkában. Kezdetnek kipakolta a kamrát, és a feleslegesnek vélt élelmiszereket szempillantás alatt eltüntette a lakásból. A rászorulóknak adta. A maradék fogyaszthatónak ítélt lekvárt, konzervet és kompótot szigorú elvek szerint rendszerezte. Soha nem engedte, hogy esténként felismerhetetlenre igyam le magam, és minden reggel felébresztett, nehogy elkéssek a munkából. Sőt, a fiamnak is talált állást a közeli cipőboltban. Igaz, hogy alig kezdte el a második osztályt, de abban egyetértettem, hogy jót tesz majd neki a munka. Amúgy sem várhatja el, hogy élete végéig mi gondoskodjunk róla. A feleségem a hátam mögött ugyan ellenkezett a döntéssel, ám Emberséges Kommunista volt olyan kedves, és figyelmeztetett. Az asszonyt megkötöztük, és bezártuk a kamrába. A vallatások négyóránként zajlottak, és akkor értek véget, amikor a párom beismerte a rágalmait. Minden verés alkalmával öröm volt rápillantani a helyiség frissen rendszerezett polcaira. 

Végre eladtuk az autót is. Egyedül nem lett volna hozzá merszem, de a benzinárak már valóban megfizethetetlenek. Kapitalista világ. A fűtést lekapcsoltuk a lakásban, így sokkal több pénzt spóroltunk meg. Kiderült, hogy a hideg rettentő egészséges, és teljesen elviselhető, ha jól betakaródzik az ember. A fiam szobáját továbbra is fűtöttük a Zseniális Gondolkodó tanácsára. Mégiscsak gyerek. De a játékaira már nem volt szüksége. Ez ügyben az a román nép legszeretettebb fia intézkedett: egy csapásra eltüntette, és a rászorulóknak adta őket. Amikor a tudtára jutott, hogy az ország lakosságának mennyisége drasztikus csökkenésnek indult az utóbbi három évtizedben, még a nejemet is kiengedtük a kamrából. Naponta kétszer. Házastársi kötelezettségei ellátásának érdekében, meg persze takarítani is kellett. Elmondható, hogy sokkal fegyelmezettebb, harmonikusabb családi életet éltünk, mint korábban. Káosznak nyomát sem észleltem. December huszonötödikén épp a megszokott bevásárló körutamból tértem haza. A szatyromat szétfeszítette a nagy mennyiségű robbanóanyag, amely segítségével a háromezres létszám alatti falvakat terveztük rehabilitálni. Az udvaron a családom fogadott, megszámlálhatatlan mennyiségű játék és befőttesüveg társaságában. A fiam egy fogyaszthatatlannak ítélt babkonzervből falatozott a kiszáradt cseresznyefa tövében. A fa törzsének nekitámasztva Kárpátok Géniuszának lefejezett holtteste hevert. A fej maga pár méterrel arrébb, a kispad sarkának volt döntve. A földre ültem, és megbontottam egy másik konzervet.

Sós Timothy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészhallgatója volt, később a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szerezett diplomát filmrendezői szakirányon. Jelenleg forgatókönyvet és novellákat ír, kisjátékfilmeket rendez, és filmtudományt tanul. 2021-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa.