MEGOSZTOM

kolibri

A receptek hazudnak. Nem értem, miért kell felolvasnom, ha úgysem ez alapján főz. Nagyapámtól is el kellett fogadnom, hogy az egyik tévécsatornán a kopasz időjárás-jelentő hazudik, míg máshol igazat mondanak. Misu a párkányra támasztja a mancsát, és benéz az ablakon, néha annyira elsiklik a tekintetünk felette, hogy észre sem vesszük, mi az a furcsa az ablaknál, mintha ő is a terasz része lenne, egy fa a háttérben.

Apró szeletekre vágom a bacont, próbálok segíteni, még ha csapnivaló is vagyok szakácsnak, mert nem tudok egyforma darabokat vágni, és félek attól, hogy elcsúszik a szám, mert nem tudok máshogy koncentrálni. Megkérdezem tőle, hogy akkor is szeretne-e, mert mi van, ha egyik reggel így kelek fel, hogy féloldalt van a szám, és úgy beszélek, eszek, mosolygok. Kiröhög, pedig komolyan kérdezem. Nem is emlékszem, hol olvastam, hogy megtörtént egy flamand emberrel, de még a saját anyám is ezzel riogat, hogy úgy marad, hogy még az orvosok sem hozzák helyre.

Nem lesz semmi baj, hát eddig sem volt, nem? Nem vesz komolyan, szerinte csak bolondozok, annyira aranyos vagyok, hogy elszórakoztatom. Az egyik reggel így fogok ébredni, mert anyukám őszinte szokott lenni velem, mert ő mondta azt is, hogy összeházasodunk, hogy szép életünk lesz. A feleségem azon a reggelen majd visítva fut ki a hálószobából, és pánikrohamot fog kapni, végigfut a városon, amíg rá nem jön, hogy ez csak a külső, mert ez egy otromba anyajegy az arcon, amit meg lehet szeretni, de nem jön vissza hozzám, mert nem tud ezzel együtt élni.

Nem válaszol a kérdésemre, hogy mit főz, mert egyre több dolgot tesz bele, amit nem olvastam a receptben. Az alma és a köménymag nem tudom, hogy férnek meg egymás mellett, de itt vagyok, segítek. Egyébként nem tudom, mi van velem, lehet, túl sokat dolgozom, pedig szigorúan négy órát töltök munkával, mert fiatal vagyok, még nem akarok kiégni. Nem hiányzik huszonévesen egy hideg izzószál az agyamban. Mégis azt látom, amikor az almát reszelem, hogy szemgolyó, fül, száj, és bőr hullik a tálba. A saját arcom. Nem tudom nem fenyegetésnek venni. Hozom a nagyítót, meg kell vizsgálnom az összeset.

Eléjük teszem a nagyítót, és látom az arcokat, mindegyik más. Az egyik fiatal, a másik öreg. Nem merem megmondani a feleségemnek, mert ezt is csak egy újabb hülyeségemnek venné. Próbálok nyugodt maradni, és bízni abban, hogy ezek nem az én arcaim, hogy nem fogják megbosszulni, azt a sok spejzünkben töltött időt. Nem tudom, hogy mit képzelnek, úgyis megfőzzük őket. Nem élnek annyit sem, mint eddig, és még azt se mondhatják, hogy érezni fogom, hogy az én bőrömön fog főni a sorsuk.

Hagyja, hogy kavargassam. Hiába mondom neki, hogy soha nem tudom, mikor kell elzárni a gázt, hogy ne fusson ki a lábas falára, most is izgulok, remélem, nem sokáig pisil. Kavargatom, igyekszem nem foglalkozni az almákkal. Nem akarom látni, hogy szemgolyókat, füleket, és szájakat forgatok a fakanállal, inkább kinézek az ablakon, nézem ezt a nagytestű állatot, hogy mennyire aranyos, azzal a nagy fekete orrával, ahogy az ablaknak nyomja, körülötte bepárásodik az ablak.

Buborékok jelennek meg a víz felszínén, a feleségem arrébb tol, hogy eltekerje a gombot, mert megint nem figyelek, pedig annyiszor megkért már rá. A fehér lufikból kibukkanak a kolibrik, és előttünk lebegnek. Keserűvé válik a szám, és ablakot akarok nyitni. A feleségem csak áll, nem tud mit mondani.

Ilyesmit anyukád tanított? Nálatok ezt milyen ételnek hívják? Kérdezem, de ő csak kinyitja az ablakot, a kolibrik mégsem repülnek ki, mert mi vagyunk a szüleik. Eléggé éhes vagyok, kicsim, mondom neki, de leteremt, mert azt mégsem akarhatom, hogy megöljük őket, nem vagyunk mi vadállatok, inkább rendeljünk pizzát, keresd ki a számot, mert nem tudom fejből.