Dühöngő orkánként csapdosta a hűvös északi szél az ablakokat, követelvén a jussát a lakósoktól. A kastély folyosói azonban mind kiürültek. Színes járóköveit vastagon ellepte a por, a falak szögleteit pókhálók díszítették. A bejárati kaputól jobbra fordulva szűk kis ajtó nyílt egy tágas, nagy teremre. Ebédlő… Az asztalok sorban, díszesen megterítve. Sülttálak, leveses edények terhelték az öreg tölgyfa asztalt, hogy csak úgy roskadt belé. Középen egy hatalmas porcelán tál tele szebbnél szebb, friss gyümölcsökkel. Kupákba öntött, zamatos borok az asztalok szélein. Mindezt, valaki itt felejtette…
Az emeleti szobákra felvezető lépcsők élein még frissen tapadt a közeli erdőből felhozott sár. Valaki járt itt! Fölérve az első szintre, hatalmas ajtón át vezetett az út a kastély könyvtárába. Az áporodott, dohos levegő nehézzé tette a vizsgálódást. Óriás polcsorok húzódtak a szoba egyik felétől a másik oldaláig, telis–tele régi iratokkal, tekercsekkel, oklevelekkel, vaskos–nehéz könyvekkel. Középen, egy hatalmas asztalon fekete borítású könyv hevert, félig kiolvasva. Faust… Az illetőnek úgy tűnik nem volt türelme tovább lapozgatni, s így félbehagyta az „ördöngös–históriát!” Az ajtó mellé egy fotel volt tolva, nyilván az olvasás céljából. Miért nem ült le végigolvasni a művet? Mi dolga lehetett?
A következő két szoba, amolyan kisebb méretű hálószobák voltak. Mindjárt az első egy szerényebb, egyszerű teremnek tűnt. A sarokba tolt, kisebb pamlaggal szemben, az ablak alatt egy fehér éjjeli szekrény állt, tele személyes holmikkal. Ám a másik szoba már sokkalta impozánsabb: Az előzőből nyíló ajtótól balra, egy nagy, baldachinos ágy terpeszkedett. A fal tele volt aggatva régi fegyverekkel, festményekkel, érdemrendekkel. Szemközti oldalán remek kilátás nyílt a birtokra… Itt nehéz dohányfüst telítette be a légteret, s a dohányzóasztal tálkájában felejtett, félig elszívott szivar egy kapkodó, izgága szenvedély–beteg művész órákkal ezelőtti jelenlétéről tett tanúbizonyságot. Ez az ember félbe hagy mindent, nem tudja, mit kezdjen magával!
Tovább lépve, újabb társalgó fogadta a kíváncsi vendéget. A szoba közepén; egy óriási biliárdasztal, rajta az ütött–kopott golyók hanyagul kiszórva. Egy kisebb komódon; whiskey és rum – kitöltve a tálcán lévő kristálypoharakba…
A következő kisterem mind külsejében, mind hangulatában teljesen elütött a többitől. Igen, ez a lakrész külön szigetet képezett a kastélyon belül! Első látásra egy régi, kiürült raktár benyomását keltette. Üres? A sűrű pókháló–tenger közepén egy kis faggyúgyertya, pislákoló fénye vehető ki, amely egy íróasztal sarkán raboskodott. Az egyetlen fény e novemberi estén. Dermesztő, nyirkos hideg járta át a sötét helyiséget. A két, utcára néző ablakok szárnyait – csak úgy, mint a folyosón – dacolva rángatta a süvítő, száraz szél…
Valami megmozdult! A parányi láng egy ember alakját rajzolta meg, aki az íróasztal előtt ült. Közeledő lépteimre, az alattam levő egyik öreg deszka megreccsent. Az alak erre összerezzent, kezéből kiejtette a lúdtollat. Hatalmas karosszékében hirtelen fordult meg a hang irányába…
– Áh, te vagy az? Na, csakhogy megérkeztél, már azt hittem, sosem érsz ide! – szólt hozzám az árnyék tulajdonosa. A férfi jól megtermett, középidős volt. Foltokban őszülő, egyébként gesztenyeszín haját kontyba szedte a beáramló fuvallat játéka elől. Széles homloka mögött rengeteg kérdés rejtőzött, melyeket rendszerint halovány szürke szemein keresztül, kimondatlanul testálta rá a látogatókra. Tömpe orra, pödört, kackiás bajsza és keskeny ívelésű szája élénken tarkította kissé püffedt arcát. Testét oldalt nyílódó, fekete köpeny takarta, ami alól csapzottan meredt ki egy félre gombolt fehér ing gyűrött gallérja. Kordbársony, kitérdelt nadrágját a vádlitól lefelé fekete bőrcsizma fedte. Így ült ott teljes valójában az az ember, akit –úgy hiszem – volt szerencsém már jó ideje ismernem…
– Az Isten szerelmére! Ülj már le, ne bámészkodj! – kiáltott rám az imént bemutatott házigazda. Jobb lábával kényelmesen húzta elém az asztal melletti széket. Mit volt mit tenni, leültem.
– Nagy munkában vagyok! A végrendeletemet írom. Ma akartam befejezni, de még sehogy sem állok vele. Hajaj, szegény fejem! – arcát két tenyerébe ejtette. Pár perc csönd után azonban tekintetét újra rám szegezte. – Enni? Inni? Valamit? Először azt hittem, többedmagaddal jössz, így lent terítettem az ebédlőben.
– Köszönöm, nem vagyok éhes. Egy pohár whiskey–t, ha lennél szíves!
Válaszomra nagyot bólintott. Az éjjeliszekrényen két pohár árválkodott. Emberem a higiéniára is gondosan ügyelt, így mindkettőt futólag áttörölte egy ronggyal, majd asztala második fiókjából elő húzta az üveget. A körülötte levő kosz láthatólag nem érdekelte, nem vett róla tudomást. De a vendég, az tiszta poharat érdemel!
Töltés után át is nyújtotta nekem az italt, s kissé idegesen, szakadozva folytatta mondandóját: – Hát, tudod nehéz ez! Mikor az ember már elér egy bizonyos kort, elkezd visszafelé tekintgetni. Beindul az emlékezete! Csakhogy ez az emlékezet állandó bizonytalanságban tarthat és félelemmel tölthet el egy olyan embert, amilyen én vagyok. Állandóan szorongok, hogy valamit rosszul csináltam vagy legalábbis nem úgy, ahogyan kellett volna.
Bágyadtságomból, amely e hideg estén, már a kastély bejáratától kábulatba ejtett, szinte azonnal felrázott e sárgás–barna, keserű szörnyeteg. Megértve a panaszokat, kérdőleg meredtem a beszélőre:
– Ha jól tudom, két hete töltötted be a negyvennegyedik életévedet. Miért írsz mégis végrendeletet?
– Nekem nincs utódom és nem is lesz! Haszontalan, fölösleges ember vagyok!
– Miért vagy ilyen biztos ebben? Bárhogy lehet még…
– Nem! Nem lehet sehogy! – kiáltott rám tajtékozva. E pillanatban hátat fordított nekem, töltött magának még egyszer, nagyot sóhajtott, majd csendesen tovább mormolt:
– A fával, amely termés nélkül ideje korán elszáradt, akkor tesznek igazán jót, ha kivágják. Az erdészek tudják jól, hogy az egészséges, élni akaró környezetet szabadítani kell a haldokló növénytől. Szabadítani kell az ifjú világot tőlem, kinek léte rég elszáradt és termést sem hozott. Hiába hát minden érzem, hogy az én teremtő Istenem hamarost kiszólít az élők sorából! S ez így lesz rendjén!
Ekkor megfordult valami a fejemben… Letettem a poharamat az öreg íróasztalra, megérintettem a vállát és így szóltam:
– Tévedsz. Érted az Isten sosem jön el… ugyanis nem az Ő teremtménye vagy!
*
– Hogyan? – meredt rám kidülledt szemekkel az ember, ki eddig a saját végrendeletét írta. – Tréfálsz velem? Hiszen, a végítélet napján mindenkiért eljön a mennyei Atya.
– Mindenkiért, aki e széles világon időt és teret kapott a létezéshez. Te azonban sosem részesültél ilyesmiben!– fordultam meg kényelmesen az alattam levő, párnás széken.
– Nem látod át a helyzetemet! Tobzódás, nők, bor, párbajok… Örök, szinte tudatos körforgás, amibe öntudatlanul kerültem bele. Vétkes kezeimmel csak halált hoztam mindenütt. Életet adni sosem tudtam. Kábult fejemmel minden percben a kárhozatra bólintottam „Igen!”–t. Lelkem örökké csak a káoszban, mások fájdalmában talált megnyugvást. Élni, mindig is éltem. Ez volt az egyetlen bűnöm, amely viszont nem maradhat megtorlatlanul!
– Szép szavak, barátom, szép szavak! – tapsoltam gúnyosan e nyilvános gyónásra. – Kár, hogy nem igazak. Ne állítsd be magad egy földi Mefisztónak, nem voltál az sosem! De még egy Faustus sem! Nem adtad el a lelked a világnak, mert nem volt időd rá. Pontosan ismerem a történetedet.
– Ugyan honnan ismernéd?
– Onnan, hogy én teremtettelek! – dőltem hátra mosolyogva, két kezemmel megtámasztva a fejemet.
*
– Ha’! Cimborám, nem képzelsz magadról egy csöppet sokat? – házigazdám láthatóan kedvet váltott; vidáman töltötte teli a kiürült poharamat.
– Ha arra gondolsz: Nem! Nem tekintem magamat Istennek, mert nem vagyok tökéletes és csak meglevő gondolatokból tudok kreálni. Te is egy meglevő gondolat vagy! – válaszomra csak rázta a fejét. – Sajnálom, hogy ezt nem akarod tudomásul venni. Végülis, mindegy! Eddig azt gondoltam rólad, hogy az igazságot keresed, de ha te beéred a hazugsággal is, akkor nekem még könnyebb dolgom van!
– Igazad van! Mással is kínálhattalak volna! Nem tudtam, hogy nem bírod a whiskey–t, s hogy ilyen gyorsan a fejedbe száll…
– Viccelődj csak, én ráérek.
– Na, jó! Úgy látszik, elfeledted a nevemet. Nem gondoltam rá, hogy erre ma még sor kerülhet, de kezdjük a bemutatkozásnál: Tétova Demeter, címzetes gróf vagyok! A kastélyt és a birtokot én örököltem! Édesapám Tétova István, édesanyám Nekeresdi Mariann. Bár egykeként születtem, az egész család Tétova és ez így helyes, mint általában mindenütt!
– …Mint általában mindenütt… – ismételtem meg a mondat végét – na és mond csak! Milyenek voltak a szüleid?
– Nem emlékszem rájuk! Kis gyermek voltam, mikor mindkettőjüket elvitte a kolera. Hallomásból tudom, hogy apám délceg volt, keménykötésű makacs ember, mint jómagam. Édesanyámat szelíd természetű, csodaszép virágszálnak mondták. Fiatalok voltak…
– Kitől hallottad ezeket? – húzódtam közelebb az asztalhoz. Demeter maga elé meredt, mintha egy hosszas talány megfejtésén gondolkozna. Egyszer csak abbahagyta a töprengést és rám nézett:
– Miért fontos ez? – Én továbbra is kérdőleg tekintettem rá. – Már nem emlékszem rá! – hajtotta le fejét zavarodottan.
– Pontosan mikor haltak meg?
– Nem tudom!
– Ki nevelt fel téged?
– Nem tudom, nem tudom! – hörögte indulatosan. Arcáról lefagyott az iménti mosoly.
– Mi történt az érkezésem előtti órában? – sürgettem kérdéseimmel Demetert.
– A végrendeletemet írtam. – válaszolt ijedten. Erre én azonnal felpattantam a székből és az asztalra tekintettem. Egy széles pergamen volt kiterítve rajta üresen, egy betű nélkül…
*
– Mi ez itt? Miért hazudsz megint? – ordítottam, ráütve egyet az asztalra. Demeter csak ült, némán. Nem értett az egészből semmit. Látva, hogy hasztalan kérdezgetem, rövidesen visszaültem a helyemre. Megigazítottam a kabátom gallérját, higgadtságot erőltettem magamra.
– Mindent elrontasz! Mindent! Kár volt ide jönnöm, kár volt kitalálnom…
– Mit beszélsz? Nem értelek! Nem értem, mi folyik itt!
– Persze, hogy nem érted… Persze, hogy nem! – most már magam töltöttem az asztalon felejtett whiskey–s üvegből. Próbáltam másfelől megközelíteni az iménti tényállást:
– A mi világunkban szerzők és szereplők léteznek csak. Az irodalomban ez mindig is így volt! Az író vagy költő saját világot teremt. Elméjében szerződtet különböző, fiktív szereplőket: Szophoklész foglalkoztatja Antigonét, Kreónt, Haimónt, Teiresziászt. A sikeres dráma érdekében. Ugyanúgy, mint Shakespeare Mercutiót, vagy ahogy Cervantes Don Quijote-t, Goethe Faustot, Dosztojevszkij Miskin herceget, Dumas D’Artagnan-t, Petőfi Pató Pál urat, Jókai Baradlay Jenőt, Mikszáth Pongrácz grófot… Érted már? Ezek mind-mind sikeres produkciók, sikeres szereplőkkel és egy sikeres rendezővel. Ám az alkalmazott regény-, dráma- és vershősök önmagunkban nem léteznek! Csak a történetben kapják meg a létjogosultságukat, egész fizimiskájukkal egyetemben!
– Mi van akkor a történetírással? A valós személyekkel? Zrínyi saját dédapjáról írt! – vágott közbe Demeter. Megszorultságában igyekezett terelni a témát.
– Más kategória alá esik a történetírás és más a történelmi novella, regény, vers vagy eposz! Az előbbi nem a mi hatáskörünk alá tartozik, az utóbbiak pedig – ha fikcionalizált környezettel rendelkeznek – számunkra ugyanúgy csak abban a szövegben léteznek!
Szavaim után percekig hallgattuk az erős, kinti szél morajlását. Demeter, bár leszűrte e beszéd ránézve tragikus értelmét, mégsem ismerte el a szavaim igazságát. Az utolsó félkortynyi rövidet kitöltötte magának, az üres üveget pedig a szoba másik sarkába hajította.
– Nem vagy észnél. Mindig is egy elfuserált, álmodozó alaknak ismertelek!
– Igen. Pontosan az álmodozásomnak köszönhetően ülünk itt, egymással szemben! – feleltem meg dacosan a vádra. Egy pillanatra a sarok felé néztem, az imént elhajított üvegre: Nem tört szét…
– Tehát megkérdem újra: Hány éve is ismersz engem? Hol haverkodtunk össze? –kérdésemre nem érkezett válasz. – Értem! – Győzelmem jeléül kiittam még a poharam aljából megmaradt szeszt, majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
– Azt hiszed, hogy csak te tudsz meséket kreálni? – morogta Demeter, egyre jobban felemelve a hangját. – Hazugságokat a legkönnyebb összehordani! Erre még én is képes vagyok!
– Ismét tévedsz! – visszaléptem az asztalhoz – Mivel az egész létedet nekem köszönheted, képtelen vagy önálló cselekvésre, önálló létezésre. Minden, amit eddig tettél, azt én tettem. Mindent, amit mondtál, valójában én mondtam. Amit most gondolsz, azokat is én gondolom. Nincs önálló életed. Nem létezel!
– Gyűlöllek, mocskos hazudozó! – tajtékzott fekete bajsza alatt a teremtményem.
– Inkább hálás lehetnél – folytattam szánakozva a beszédemet – hogy itt vagyok! Nélkülem, te sem lennél az, ami! Köréd építettem egy kastélyt, rengeteg szobával, ebédlővel, élelemmel és úri kényelemmel…
– Amíg te nem léptél be a kastély kapuján, egyiket sem használhattam!
– Igaz! – hagytam helyben az előző kijelentését. Megnyugodtam. Végre megértette, hogy milyen helyzetbe is került. Az órámra tekintettem: Éjfél volt már.
– Köszönöm szíves vendéglátásodat! Sajnálom, hogy így alakult, de most mennem kell. A minap kezdtem el egy másik novellát is és pont a csattanónál hagytam ott a főszereplőt. Isten áldjon, drága Demeter! – a kezemet nyújtottam feléje, ő azonban idegesen ellökte azt.
– Mi legyen a történet vége? Mit írjak a végrendeletembe? – kérdezte halkan, beletörődve. A kérdés majdnem meglepett. Fekete ballonkabátomból egy hosszú csövű, szürke revolvert húztam elő.
– Te döntsd el! – tettem hozzá, hűvös közönnyel. Az ablakot kegyetlenül zörgette a szél. Pisztolyomat letettem elé az íróasztalra, majd sarkon fordultam és kiléptem az ajtón.
*
A szobákon áthaladva egy tompa puffanásra lettem figyelmes… Mögöttem mintha egy nyitva maradt ajtó csapódott volna be… Véglegesen.
A szerző, aki harmadéves doktorandusz-hallgató a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában, a 2025. évi Tabéry rövidpróza pályázaton megosztott harmadik díjat kapott.
