Tisztelt Hívek, Falubeliek, Átutazók, Mindenki!
A templom úrasztala rejtélyes módon eltűnt. Ha bárki tudomást szerez arról, hogy hol lehet, jelentkezzen a 666-0101-es telefonszámon, vagy személyesen a gondnokságon.
A bejelentők teljes diszkréciót élveznek, semmi nyilvános kivégzés – csak nem szeretnénk, ha külföldi régiségvadászok Facebook-csoportjain kötne ki szeretett bútordarabunk.
Köszönettel,
az Xfalvi Unitárius Egyházközség
Nagy a baj Xfalván, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Elég ügyetlenül vágtam ki a buszmegállóba biggyesztett felhívás szövegét, s azt a túlexponált, giccses fotót sem sikerült melléragasztani a tavalyi konfirmálásról, de képzeljétek oda. Különben is az én jegyzetfüzetemben vagyunk, akinek nem tetszik, ne olvassa tovább. A bajra visszatérve: biztosan tudjuk, hogy senki nem vihette csak úgy véletlenül haza a háromszáz kilós, kézzel faragott diófa asztalt, s a föld sem nyelhette el – de a sztori lyukacsos, mint egy horgolt terítő.
Rólam, e füzet tulajdonosáról azt illik tudni (micsoda borzalmas, urizáló szóhasználat), hogy én bizony ebből a faluból csináltam újságírói karriert. Lapozzunk néhányat vissza: felgöngyölítettem a falopás-ügyet (2016), a telekspekulációkat (2018), lelepleztem a régi malomban rendezett kártyapartikat (ugyanez az év), a maszkos állatkínzókat (2019), és még azt is kiderítettem, hogy hova tűntek az iskolai szertár kitömött madarai (2024).
Xfalva botrányról botrányra él – én meg Xfalvából. Isten áldja azt a nyílt gengszterizmust, ami itt megy.
Mindig gyorsabb vagyok a diplomáciai balfaszkodásnál. Az utcán hallgatózom. A boltban hallgatózom. A buszmegállóban hallgatózom. Plakátokból kollázsolok, hasznos emberekkel barátkozom. Persze azzal is szerencsém van, hogy itt senki nem tud titkot tartani, ráadásul áskálódnak, beárulják egymást – én csak odafigyelek arra, amit itt-ott hallok, ügyesen egymás mellé teszem, és javarészt minden szabályszerűen egymásba simul. Olyan ez, mint egy könnyített kirakós, aminek a darabjait cérnaszálak kapcsolják össze.
Egy ideje azonban megszűnt az a naftalinszagú kiszámíthatóság, amivel eddig folytak a dolgok. Ráadásul sosem volt egyházzal kapcsolatos ügyem. Azt sem tudom, hogy kell leírni azt a szót, hogy úrasztala (úr asztala, Úr asztala, Úrasztala???). Majd halálom után megtalálják ezt a füzetet, és azon fognak röhögni, hogy a híres-neves oknyomozó még írni sem tudott rendesen.
Mostanra már semmi sem szent?! – rikácsolja Julika néni a kerítés egyik oldaláról a szomszédnak – A mi időnkben ez nem történhetett volna meg. Megmondtam, hogy nem kell azzal a református asztalossal javíttatni! – repül vissza a válasz az orgonabokrok közül – Minden jöttmentet beengedünk, s a végén még itt maradunk egy üres templommal. Ha engem kérdeztek (senki sem kérdezte, de már emelte is mutatóujját a postás, miközben másik kezével egy levelet süllyesztett Julika néni postaládájába), ez belső munka volt. Az a gyanús, hölgyeim, aki a legkevésbé gyanús. Én a harangozóra tippelek – és azzal be is fordul a sarkon (Gatyaszár utca, 2025. 09. 20, 12:45).
Arra nem emlékszem, hogy ezt pontosan miért jegyeztem ide le, arra viszont igen, hogy annyira rázott közben a röhögés, hogy majdnem leestem a szilvafáról. Mindenki elméleteket gyárt, de folyamatosan orra buknak a nyomozásban. Nem is csoda, mert néhány fontos részlet, jókora lépcsőfok kimaradt.
- Két szomszédos faluban is ellopták az úrasztalát, ráadásul az egyiket egy református templomból.
- Tavaly télen meglehetősen gyanús alakok érdeklődtek afelől, hogy a szószék oldalán díszelgő festett fatáblát mennyiért árusítaná az egyházközség. De mivel senki nem kért tőlük személyazonosságot, csak elküldték őket, sosem tudtuk meg, kik voltak.
- Túlságosan, már-már komikusan észrevétlenül történt az egész.
Szóval, amit bizonyossággal sejtek (ezt a szókapcsolatot talán nem oldottam meg jól, de ha gúnyolódtok, el is takarodhattok a füzetemből), az az, hogy ezt külsősök művelték, ráadásul tapasztalt, szervezetten működő profik.
Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is. (2Kor 6,14-16)
Bizony, milyen kár, hogy nem lehet egyszerre itt is, ott is hitelesen, egy fenékkel két lovat satöbbi. Bár tudnám, miért írtam ezt ide! Kedd, szerda, Julika, postás, szomszéd falu… Hát persze! A nagy rablást követő vasárnapon ezt a bibliai részletet választotta a lelkész prédikációja magvául. Jut eszembe, vele még nem is tárgyaltam az ügyről, pedig nála senki nem tudhat többet.
Pokoli meleg volt egy szeptember végi vasárnaphoz képest – gyöngyöző homlokkal loholtam fel a meredek utcán (2025. 09. 21, 12:45). A kapu nyitva volt, de a nyers agressziótól csillogó szemű, közepes termetű kutya kétszer belekapott a nadrágom szárába, amíg valahogy elértem a tornácig. Kopogok egyszer a sötétbarna szárnyasajtón. Kopogok kétszer, háromszor is. Semmi. Úgy döntöttem, benyitok – biztos nem hallották, mert az kizárt, hogy ne legyenek otthon.
Olyan vastag szivarfüst ömlött felém a kis konyhából, mintha egyenesen egy esőfelhőbe léptem volna a ragyogó napsütés után. Két francia műgyűjtőnek kinéző francia műgyűjtő ült az asztal jobb és bal felén, az egyik széttetovált alkarokkal, a másik vastag, fekete keretes szemüvegben, s szemben velem a harangozó, aki épp száját csücsörítette, hogy füstkarikákat fújjon saját fele fölé. Arcukon egy kevés meglepetés, rémület egy csepp se. Vártak rám.
A következő pillanatban hátulról a padlóra tepert valaki, koccant a fogam, s az ajkam kihasadt, mint egy cikk narancs. Vér fröcskölt a diófára. Tudták, mit keresnek, mert azonnal kikapták a farzsebemből meggyötört kis füzetemet, ami akkorra már egy fej salátára hasonlított inkább, mint gondolatok rendszerezéséhez használatos bármire. Aztán elvesztettem az eszméletemet. Megkötöztek, és elvittek valahova a falu határához, ahol később magamhoz tértem.
Sejthetitek, hogy többé nem tértem vissza Xfalvára, de az én sorsom nem is fontos, hiszen egyértelmű: mindig előbb jártam, s tudjuk, hogy aki nem lép egyszerre… Itt van helyette a történet, legalábbis amit sikerült rekonstruálni belőle, miután megpróbálták elrabolni tőlem. Talán a felét csak kitaláltam, de én vagyok a narrátor, és én mondom meg, hogy volt. Széthordom a szót, mint a nyári szél – ez a történet a bosszúm.
Nagy Eszter írása a PKE és a HKE közös, 2025. évi Tabéry rövidpróza pályázatán második díjat nyert.
