„annyi mindent kell még elfelejteni”
(Oláh András)
Tarajosodik a hajnal, minden így kezdődik el:
egy lavórnyi friss vízben úszik a felkelő Nap,
főzött szappannal habzik a virradat, kakasszó
hallik, az ólak falai még álmodnak egy kicsit.
Nagyapám a kapcájával bíbelődik, körbetekeri,
közben arra gondol, hogyan lehetne azt a
muszkát elfelejteni, akinek szemében ott volt
a gyermekkora, a hinta suhogó szárnyalása,
ahogyan szelte széltében-hosszában a levegőt,
a játékpuska és játékkatonák, melyet a szőnyeg
csataterére lehetett kivezényelni, hogyan lehetne
azokat a kék szemeket a vederből kimerni, hogyan
lehetne azt a szőke hajat a fésűből kiszórni,
mert ritka az a nap, mikor nem jön elébe, fegyvert
fogva őrá, ki gyorsabb volt, így a másik rogyott
térdre a hóban, nagyapám körbetekeri kapcájával
a másik lábát is, a kezeit, a fejét, a szemeit…
Nem tudja, hogy ezt traumának hívják, ő csak
fájdalomnak nevezi, gyilkos-e valójában, aki csak
önvédelemből ölt, s a hazát védte, parancsra tette,
mégis ott az a decemberi arc a hóban, nagyapám
szíve vérzik el ott akkor hirtelen, s az áldozatot
nincsen mód eltemetni, gránát csapódik nagyapám
mellett, egy szilánkot ott őriz a bal bokájában,
körbetekerve már az is, s volna még, amit jó volna elfelejteni,
a szalmalevest, a húgyszagos vagonokat, az örökös
ébrenlétet, melyet mai napig sem tud kialudni, nem
tud ő már, csak hóban nyíló pipacsokról álmodni, majd
felriadva arra gondolni: ezért kellett hát így megöregedni,
mit lehetne már újrakezdeni, inkább annyi mindent,
de annyi mindent, annyi mindent kell még elfelejteni…
