„Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket…”
Szentlecke Szent Pál Apostol a korinthusiakhoz írt leveléből
A templom barokk akusztikájában Évike hangja mesésen csengett. Ahogy ott áll a mikrofonnal a kezében, mintha már nem lenne annyira kislányos, mint öt éve, amikor legutóbb olvasta az igét. A padok fölé görnyedő arcok nagyjából ugyanazok voltak, csak súlyosabban ülték meg őket az évek ráncai. Sokan ismerték a lányt, hisz régebben minden vasárnap ministrált és gyakran ő olvasta a szentleckét is.
Ezen a vasárnapon a hosszú, bokáig érő fehér karing épp, hogy jó volt rá, pedig Laci atya igyekezett a legbővebb darabot előkotorni a szekrényből, mert tudja ő, amit tudni kell, amire pedig neki még gondolnia sem lett volna szabad.
A lány előző nap bukkant fel váratlanul, egy esküvői szertartás résztvevőjeként. Laci atya először fel sem ismerte. A serdülőkortól számított öt év mégiscsak lényeges fizikai és lelki változások periódusa volt. Évike bizony nem volt már kislány, és a szemében tükröződő élénk csillogás mellé mintha valami tűz is vegyült volna. Évike kitörő örömmel köszöntötte a papot. De a lány ölelésre lendülő karját Isten szolgája egy baráti kézfogássá szelídítette. Nem találta üdvösnek a násznép szeme láttára a testhezálló kisestélyibe öltözött ifjú hölggyel való ölelkezést.
– Én vagyok az, Évike!
Ekkorra már a tisztelendő is ráismert az évek óta nem látott arcra.
– Évike, igazán kellemes meglepetés! De hisz te már nem is Évike vagy, hanem Éva!
Beszédbe elegyedtek és kis idő múlva Évike kifejezte gyónási szándékát, és kérte az atyát, hogy ott helyben kerítsenek rá alkalmat. Így a fülke helyett az atya inkább a templomudvar egyik félreeső sarkában elhelyezett padra invitálta a fiatal nőt, ahol senki nem hallja, de mindenki láthatja őket. A lány úgy belelendült a gyónásba, hogy Isten szolgája kénytelen volt egy kézmozdulattal kettévágni az egyetemi évek alatt elkövetett tévelygések hosszúra nyúlt felsorolását, és gyorsan kirótta a penitenciát.
– Laci atya, olvashatom én a holnapi szentleckét, úgy, mint régen?
Nem is tudom, gondolta magában a pap. Ebből talán morgolódás lesz. De hát nem örül a pásztor minden egyes eltévedt, majd megkerült báránynak?
– Persze, lányom, de előbb végezd el a penitenciát, hogy méltó lehess az alba viselésére.
Vasárnap Évike derékig érő hosszú, ébenfekete haját egyetlen vékony fonatban nem hátul, hanem a bal oldalon, előrevetve viselte. A végtelen copf elkezdődött a vállánál, és szépen, a világ fizikai törvényeinek engedelmeskedve csorgott alá a hófehér karingen, akár Jákob lajtorjája, a mennyország ígéretével.
„Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt…”
Valahányszor mély levegőt vett, a szűknek bizonyuló karing engedelmesen követte a tüdő tágulásának domborodó anatómiáját.
„…sőt, a kísértéssel együtt a szabadulás útját is megadja majd, hogy azt elszenvedhessétek.”
És a lány levegővételét rögtön követte a férfi hívek alig hallható sóhaja. Szabó Karcsi, a negyvenes, kétgyerekes apuka gondolatainak nehezen lehetett határt szabni.
– Ó, a kis Évike! Hogy… megnőtt.
Ám a szépen csengő hangszóró váratlanul recsegni, zizegni kezdett. Évike hangja elhalkult és fölötte egy basszus férfihang szólalt meg hangosan.
– Ó, a kis Évike! Hogy… megnőtt.
Szabó Karcsi óriásira kerekedett szemmel nézett fel a hangszóróra vagy tán még fennebb, a Jóistenre, mert az onnan elhangzó mondatban saját gondolatát és hangját hallotta vissza. Hites neje is felkapta lesütött tekintetét, és kérdőn nézett férjére.
– Ezt te mondtad? – szűrte át az összeszorított fogai között a kérdést.
– Én nem mondtam semmit. – sziszegte szinte teljesen csukott szájjal Karcsi, megrettenve az egésztől, hisz a száját összezárhatja, de a gondolatainak aligha fog tudni parancsolni.
A Szabó família nem ért rá sokat csodálkozni, mert a hangszóróból máris az idős Kovács bácsi remegő hangja hallatszott.
– Istenem, de szép ez a teremtés, nem is tudtam, hogy ilyen nagylányok is ministrálhatnak, ma mégis érdemes volt eljönni a templomba, pedig a fene meg akart.
Kovács néni nem hitt a fülének, mert Kovács bácsi, ha torkaszakadtából beszél, akkor sem tudta volna ezt a hangerőt produkálni. Értetlenül nézett a férjére, szegény öreg pedig rémülten hallgatta saját kihangosított gondolatait. A hívek és az idős asszony megvetően pillantott az öregre, és fülig vörösödött.
Nehogy infarktust kapjon itt nekem ez a vén szar – gondolta az asszony, de a hangszóró őt sem kímélte, elcigizett, krákogó hangja reccsent meg a hangszóróban.
Nehogy infarktust kapjon itt nekem ez a vén szar. Szinte ünnepélyesen visszhangzott a márványos akusztikában… vén szar. Vén szar… szar… szar. Saját hangjától megrémülve Kovács néni szabadkozva nézett körül, ugye mindenki látja, hogy ő aztán ki se nyitotta a száját?
Ekkor már zavart mozgolódás, morgás lett úrrá a hívek között.
A templom hangosítása mintha életre kelt volna, mintha valamilyen felsőbbrendű hatalom utasítására élőben kezdte volna el közvetíteni a hívek gondolatait. Férjek és feleségek titkos gondolatai csaptak össze, szemmel látható riadalmat keltve a szent helyen.
Ne, micsoda bestia lett a kis szende Évikéből! Hű, de megráncigálnám azt az idétlen copfját!
Ezt a lotyót! Van képe visszajönni! Hallottuk ám híredet, kisasszonyka, hogy milyen jókislány voltál a városban, az egyetemen… Na, hagyd csak el, tudjuk mi, azt hiszed nem tudjuk?
Micsoda szemek, micsoda pillák, micsoda mellek, te jó ég, cibálnám le róla azt a fehér inget!
Hát de Laci atya se normális, hogy a pulpitus közelébe engedi az ilyen kurvát! Hát de az is csak férfiből van, az is csak a faszával gondolkozik. Tudja az ördög, mik voltak ott a sekrestyében…
Vajon le van borotválva neki ott?
Laci atya riadtan kapkodta a fejét, és egy hirtelen mozdulattal kitépte az összes kábelt a hangosításból. De a megmagyarázhatatlan hatalomnak nem volt szüksége se áramra, se kábelre, a hangszórók továbbra is élő adásban közvetítették az emberek fejében lévő tébolyt.
Viselkedj normálisan, viselkedj normálisan, az Isten szerelmére, a feleséged észre ne vegye, hogy mindjárt feláll, mi lesz veled!
Esküszöm, megtépem a haját ennek a szemérmetlen perszónának, csak legyen vége a misének. – üvöltötte a hangszóró Évike anyai nagynénjének hangján.
– Én aztán dugnám, mint a lopott biciklit! – így a kántor.
Nem csoda hát, hogy a liturgia félbeszakadt. Mindenki hanyatt-homlok menekült a templomból, reménykedve, hogy megússza saját gondolatainak kihangosítását. Teljes volt a káosz. Laci atya próbálta túlkiabálni a hangszórót, de a helyzet reménytelen volt. Évike döbbenten állt a pulpitusnál, eltelt pár perc, mire tudomásul vette, hogy ez a ribillió talán az ő hibájából kerekedett. Tanácstalanul nézett előbb az atyára, majd a többi ministránsra. Végül csak hárman maradtak. Évike, az atya, és az egyik kamaszodó ministráns fiú, akinek a hangja utolsónak csendült fel a hangszóróból.
Szeretlek, Évike, szerelmes vagyok beléd már hét éve. Zuhanyzás közben mindig azt képzelem, hogy te is ott vagy, és látom, ahogy lecsorog a víz meztelen testeden, a két melled között…
A fiú a feje búbjáig elvörösödött és kirohant a sekrestyébe. A templomi cirkusz után nyomasztó, hűvös csend lett. Az atya a megfeszített Krisztust nézte félrebillentett fejjel, mintha valami válaszra várt volna, magyarázatra, de az Úr makacsul hallgatott a kereszten. Hosszú percek teltek el, mire Évike felocsúdott.
– Atyám… Atyám, én igazán sajnálom. Sajnálom. Nem is tudom, mit mondhatnék…
Az atya még mindig kérdő tekintettel bámulta a feszületet, majd igyekezett összeszedni a gondolatait.
– Drága lányom, kedves Évike… Ez nem a te hibád volt. Tudod, sokszor látom a hívek arcán, hogy fejben másutt járnak, nem az imádságon. De hogy itt bent – és itt megkopogtatta a halántékát – mennyi elzárt, visszafojtott, tisztátalan gondolat kavarog, azt eddig csak sejtettem. Láttad, hogy szaladt mindenki a saját gondolatai elől? És így éljük le az életünket, lányom. Menekülünk a sötét koponyánkba zárt, ki nem mondott dolgoktól. Pandóra szelencéje ékszeresdoboz ehhez képest. És a tízparancsolatot is át kéne írni. A ne hazudj helyett inkább úgy hazudj, ahogy elvárják kellene legyen. Az igazi énünk az elménkbe zárt ketrecben sínylődik.
– És most mi lesz?
Laci atya megvonta a vállát. Zavarodott tekintetét ismét a feszületen nyugtatta, félt a lányra nézni.
– Krisztus urunk, kétezer éve te kikergetted a kufárokat a templomból. Ma is valami hasonló történt. De hogy mi lesz ezután, azt csak Te tudod. Kegyelmezz nekünk, Krisztusunk!
Összecsukta a Bibliát, hóna alá kapta, kinyitotta a sekrestyeajtót Évikének, összeszedte a ministránsok hátrahagyott csengettyűit, a nagy sietségben ottfelejtett zsebkendőket, esernyőket és felöltőket egy helyre gyűjtötte, majd kisétált a főbejáraton. Még mielőtt kilépett volna a templomból, megint megszólalt a hangszóró.
Hogy az isten szakasztaná rá a csillagos eget az átkozott cölibátusra!
