A reggeli tömlős sajttal megkent kenyérkaréj mellé járó kakaóskávé illatára a kilencvennyolc éves Jenő bácsi forgolódni kezdett ágyában. Lábujjai gémberedetten összehúzódtak, majd lassan engedtek a feszültségből, kisvártatva felnyitotta szemhéjait, miközben egy imát mormogott félhangosan, hálát adva a Fennvalónak, hogy egy új napra ébredt, illetve annak okáért, hogy Erdély hosszú ideje az anyaország területét ékesíti. Párat nyújtózkodott, fekve, ráérősen; miután az intézmény gondviselő karjába került, rájött, hogy hiábavaló a sietség, egyetlen cél maradt hátra, ami felé nem igyekszik olybá az ember, inkább méltóságteljesen kivárja az elkerülhetetlent. S ha eljön az az elkerülhetetlennek nevezett valami, az utolsó száz méteren megfordul az illető és a rajtvonal felé veszi az irányt, nyögve, nyerítve kúszik, kaparászik, de alulmarad az árral folytatott harcben.
Szájában összegyűjtötte az éjjel felgyűlt vastag nyáladagot és azzal áztatta kiszáradt torkát, nyelőcsöveit, egyúttal szomját enyhítette. Szembefordult a fallal, háttal a napfényes oldalnak, hogy utoljára bebizonyosodjék, hogy kialudta magát. Mivel tíz perc türelmi idő után sem jött álom a szemére, az ágy oldaltámlájába kapaszkodva feltápászkodott, a járókeret segítségével a szoba átellenében lévő asztalhoz csoszogott, viszonylag kényelmesen elhelyezkedett az egyik támlás faszék ölében, s nekilátott a napi betevő reggeli formájában kiosztott éteknek az elfogyasztásához. Ingó kezében – mint nyárfalevél –, úgy remegett a sajtos kenyér, s míg a rövid távot megtette az erre-arra himbálózó kenyérdarab, Jenő bácsi már maga a puszta látványtól jóllakott. Azért, mint egykor nagyétkű dzsentriember, szokását megőrizve legyűrte a karéjt, a morzsát a földre seperte (úgyis naponta takarítanak utána), hetes bajszáról letörölte a sajtkrémmaradványokat, kakaóskávé-pacákat és a szomszédos lavór elé járult, mint ahogy kilencvenhét éve és néhány hónapja az Úr asztala járult édesanyja karjaiban, majd víz alá merítették tenyérnyi kis koponyáját. A víz most is ugyanolyan édeskés, selymes, mint akkor volt, vagyis ahogy a szülői beszámoló után felvázolta magának: kisdedként nem sírt, tűrte, hogy a csobogó víz minden testüregét átjárja, behataljon bensejébe, messzire űzze a kezdetleges ördögfészket mellkasának tájéka körül.
A szépítkezés befejeztével a tükörbe nézett: nem sokat változott a harminc év alatt, mióta lánya kézenfogva az intézménybe vezette őt. Arcbőre egy árnyalatnyit aszottabb, arcgödre kissé beesett, de összességében jól tartja magát. Fizikai jólétét nagyban befolyásolta Horthy Miklós Erdélybe történő bevonulása, a tudat, hogy Erdélyt visszacsatolták méltó helyére, egyfajta elégedettséget és pezsgő életkedvet hozott számára. Addig igencsak tartózkodott az idősek otthona zord légkörétől, attól, hogy az intézménybeli román ajkúak lekezelő bánásmódban részesítik majd őt, elvégre ő csak egy magafajta bozgor, egy hazátlan, semmirekellő, létidegen árja, az élősködők legnagyobbika. Horthy Miklós grandiózus ceremóniája azonban mindent megváltoztatott, így békés szívvel foglalta el a számára kijelölt ágyat a sarokban.
Most is épp azon ücsörgött, mikor a szoba túlsó végében halk neszre lett figyelmes. Két anyag találkozása, súrlódása volt csupán amire felfigyelt, ezt követte egy erőtlen lihegéssorozat, egy-két neszszerű pösszenet és láss csodát farkasszemet nézett egy barnás, szinte kreol bőrszínű arccal. Harminc esztendeje, mióta a négy fal közé költözött, de még sosem volt szobatársa, egyedül az ápolónő, Editke járt ki-be, hordta az ételt, egyéb fogyó termékeket. Nem számított rá, hogy annyi év után újra kapcsolatba léphet a falak közé olvadó külvilággal, pláne úgy, hogy az éj leple alatt csempésszék be a nőszemélyt a terembe, az ő tudta és beleegyezése nélkül. Nézegette, hogy kiféle, miféle lehet az illető, kinek a tehene-borja, az arcjegyek alapján egy mezőségi, dolgos parasztasszonyra tippelt, akit munka közben bizony jól megfogott a nap tüzes sugara. Esetleg egy széki háziasszony vagy egy mérai szolgáló.
– Adjon Isten! – köszöntötte hangos szóval, azért nem túl letámadóan, mégiscsak egy teljesen új környezetbe botlott az asszony.
Az értetlenül bámult, csak a feje látszott ki a takaró alól. Még egy próbát tett Jenő bácsi, biztos, ami biztos alapon, de kezdeménhyezése üres fülekre talált. Így telt a teljes délelőtt, a két szempár feszülten szegélyezte egymást, míg dél körül Editke megjelent a két adag ebéddel. Csirkepaprikás puliszkával, ahogy azt a falubeli magyar asszonyok szokták, Jenő bácsi szinte el is felejtette a pár órával ezelőtti reggelit.
– Bună ziua, Tovarăşe! – köszöntötte Editkét az ismeretlen asszony. – Ce bine miroase tocăniţa! – tette hozzá falusi tájszólással.
Jenő bácsi hátrahőkölt, ő sem tudta eldönteni mi miatt: a román beszéd, a román étek vagy az ágy alól előbúvó román népviselet miatt és hosszú idő óta először gondolkodott el azon, hogy vajon mi történhetett harminc év alatt a külvilágban.
Tasnádi Balázs a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának elsőéves hallgatója, a 2025. évi Tabéry rövidpróza pályázaton írásával megosztott harmadik díjat kapott.
