Így beszélgetett a vándor marionettbábos és a jegyszedőnő – Jó napot! Az igazgató? Beszélnem kell sürgősen vele. Vagy maga az? – Ugyan. Az kéne még. Igazgató. A jegyszedő vagyok. Miben segíthetek? Egyébként jó napot – ha egy nap egyáltalán még jó lehet. – Hogy jó? Csak az, csak az! Tudja, a bábjaim, a csodás bábjaim mindet varázslatossá teszik! Nézze, nézze csak! – Nem látja, hogy éppen ablakot mosok? – Hát nem jegyszedő? Szedhetne jegyet az én előadásom előtt is, biztosan megegyezünk! – Előadás! És engedélye van? És plakátjai? Honnan veszi, hogy a bábjai bárkit érdekelnek magán kívül? Az ablakot pedig azért mosom, mert ömlik át a szenny a városon, de ezzel végképp senki nem törődik már rajtam kívül. – Maga rendkívüli! Ritka, hogy manapság bárkit érdekeljen így a tisztaság! – Rendkívüli? Dehogy. Az élet rángat engem is zsinóron, akár maga, kis piroscipős, a bábjait! – Jaj. Szegény. De nézze, tényleg nézze már meg őket! Látja? Ez itt egy kiskutya. Ez meg flamenco-táncos, van kasztanyettája is! Tudta, hogy kicsi gesztenyét jelent? És nézze! Ezt imádják, ezt a dundi nőt a kis keszeg ficsúrral. Csókolóznak – hát nem megható? Vagy ha tud, nevethet is, mert viccesek, mikor a kiskutya a dundi nő bokáját megharapja! – Istenem, maga egy sültbolond. Gyagya. Ne szórakozzon itt velem. Mindjárt itt tolong a nép, a film előtt, lesz itt zsivaj, majd mind kukoricát akar, ruhatárt keres, pisilni fut. Nincs időm magára, értse meg! – De akkor minek? Minek sikálja itt az ablakot? Hová szaladnak napjai, ha még ezt sem lehet? Csak egy kicsit figyeljen már ide, ez egy csoda! Egy bábelőadás. Engedje meg magának és nekem, engedje már!
