MEGOSZTOM

Elmélkedések a Mongol Birodalom népszerű kánjáról, nyilván, versírás helyett

A vers leadási határideje pogány
hordaként lohol felém,
felperzseli a termékeny ötletek
mezejét, kardélre hányja
értelmes gondolataim,
az üres papír fenyegetően áll
előttem, mint egy monolit.

Riadtan a tollamba rejtőzik,
ott várja, hogy elvonuljon
a leadások szorongató hada.
Meggyőzőm magam – 
hatékonyan, mint mindig –,
hogy legjobb lesz fun facteket
olvasni inspirációnak.

Megtudom, hogy az ember
tusolás közben sokkal kreatívabb,
ami tetszene, de nem a kedvencem,
amikor elázik a papír, amire írok.
Olvasok a négyszögletű 
vombat-székletről, arról,
hogy Steinbeck kutyája
hogyan ette meg – kiváló
kritikai érzékenységgel –
az Egerek és emberek első
kéziratát, arról, hogy a Föld
aranytartalékával be tudnánk
vonni az egész bolygót.
Ezt sem szívesen támogatom,
mivel az arany szerintem
nem passzolna a cseresznyevirággal,
és kár lenne így lehangolni
a március végét. Ráadásul
a szurikáták hétköznapjait
is biztosan megkeserítené.

És olvasok arról, hogy
statisztikailag jó esély van rá,
hogy Dzsingisz kánnal rokonságban
álljak. Hogy talán, ha közvetve is,
de magamban hordom
legendás génjeit.

Ezzel aztán vigasztalhatom magam
esősebb délutánokon, amikor
nem hajlandó előmászni a vers
a tollamból. Kicsit ki is húzom magam,
bár az ő magasságáról nincsenek adataim.
Azért mégis, ő megszerezte mind, amit lehetett.

Ekkor megsuhint a felismerés,
a válság szájszaga csapja meg orrom:
mi van, ha Temüdzsin nem szívesen jött
volna el velem kávézni vagy levendulás
öblítőt vásárolni a szupermarketbe?

Mi van, ha nincs közöttünk kémia?
Ha nem értene egyet, hogy
a budipapírtekercset melyik
irányba kell tenni, vagy, neadjisten,
cukorral eszi a bundáskenyeret?
A leírások javarésze szuperemberként
emlegeti, aki duzzad a dicsőségtől,
mint hörcsög gyomrában a pizzatészta.

Dzsingisz kán. A példakép.
A Mongol Birodalom felvirágoztatója.
Ez a Birodalom, amire fenyegető
csodálattal vágyunk azzal a 0,05%
tatár vérrel kishitű ereinkben.

Elég rég volt, hogy azt mondjuk rá: történelem.
Elég rég, hogy lehessen vicces.
A fél Eurázsiát leuraló kisebbségi komplexus.
Lóháton masírozó mézédes maszkulinitás.

Elég rég volt, hogy méltassuk erényeit.
Adjunk hálát a Selyemútért, 
a fejlett postai szolgálatért.
Azért, hogy – analfabéta létére –
adómentességet biztosított
az orvosoknak és a tanároknak.
Most nincs írástudatlanság,
vannak adók.

Dzsingisz. Kitűnő stratéga,
vallásszabadságot propagáló hadúr.
Etnikai és nyelvi prularitást
szorgalmazó fővámos.
Mármint azoknak, akiket
nem irtott ki.

Dzsingisz. Azt hiszem, tényleg
nem lettünk volna barátok,
bár ez az én saram is.
Azért, - ha megengeded – 
volna néhány kérdésem hozzád.

Dzsingisz. Mondd csak, a többszázadik
nő után is ugyanolyan lendület hajtott?
Érdek űzött vagy élvezet? Érzékiségről
nem is merlek faggatni.
De mondd, nem égették ki a bimbóid
perzselő nemi betegségek? Hitted,
hogy a sok használattól vörös és viszketeg?

Dzsingisz. Hogyan tudtál aludni éjjel?
Hányszor riadtál föl verejtéktócsában,
görcsölő izmokkal, feszült állal?
Szemed finom mandulájában
hányan csókolták meg
a tükröződő teleholdat?

Dzsingisz. Könyörtelenséged kígyója
még mindig képes újabb bőröket
vedleni magáról itt, a XXI. század
címen futó, túlírt telenovellában.
Birodalmi génjeid még mindig
elevenen lüktetnek
a tehetetlenség gyermekeiben. 

Vajon hány évszázad távolság
tanítja meg, hogy amit felperzselsz,
az még nem a tiéd. Hogy amit
utódlasz, már nem te vagy.
Pedig hányszor meg kellett
volna tagadnunk téged!

Viperafogad képes átharapni
az időn. És mindig talál magának
bőséggel gyámoltalan prédát.
Mindegyre akad egy-egy izgága
utódod, aki tovább örökli tőled
a birodalmi kényszer izommerevségét,
nyelvén a habzó arroganciát,
szívében a cinizmus szárazjegét.

Dzsingisz. Mondd, elégedett vagy
hagyatékoddal? Éjszakáid összeszorított
állkapcsába zárva erről álmodoztál?
És megérte?

Megérte mindezért feladni a pihenést,
a megszokásba áztatott hétköznapok
nyugalmát, a bizalom illékony melegét?

Megérte szorgalmasan táplálni 
nap mint nap a paranoia bélférgeit?
Sokszorosan túlfeszíteni 
a teljesítménykényszer íját?

Vaktában kilőtt nyilaid közül
sok még csak most hullik 
vissza ránk. És ilyen szaporulat
mellett könnyen akad telitalálat.

Dzsingisz. Mostanában havonta
portyáz végig egy új apokalipszis
a világon. Ezek után, ennyi mérföld,
ennyi évszázad és ennyi emberi
embertelenség után már
nem is vagy olyan ijesztő.

Dzsingisz. Gyere, heverj ide.
Pihenj meg. Meséld el, milyen
volt a napod. Tessék,
egy csupor kumisz. 
Kortyolgasd szépen el.
Utána nyugovóra térhetsz.
Ha akarod, felolvasom neked
egy versem. Hosszú lesz,
nyugodtan belealhatsz.
De előbb mesélj. Hogy vagy? 
Csak lassan, nyugodtan. Ne kapkodj. 
Ne siess. Ráérek, van idő. 
Nem hajt a tatár.