csendet a teremben
Senki ne mondja meg, hogyan kell fájjon
lelkem, lábam, az elveszettek üressége,
a megtaláltak féltése.
A nagy szavak, a kis odaszólások,
az ígéretek egy a százhoz teljesülése.
A halott madarak október közepén
egy játszótér bejáratánál.
Az elfelejtett arcok, hogy Lackót
perceken keresztül kell keressem
a galériában, hogy újra halljam.
A régi képek, az újak eredendő fakósága.
Hogy felismerem magam, ha sírnak,
ha nevetnek, ha félreállnak.
A sajgó testrészek lüktetése,
a viszonzatlan szerelem, szívesség.
Hogy minden napszakra jut egy gombóc,
hogy minden napszakra jut egy másik.
Senki se mondja meg, milyen türelmesen
állni az angyalok között, s felismerni
azt az egyet, akinek letörték a szárnyait.
Mindenki csak hallgasson,
hisz szenvedők közt hazugság minden ígéret,
ami nem a valóságról szól, csak a pillanatnak.
gyűlnek a királyok
Nézd csak anyám, gyűlnek a királyok.
Olyan színű palástba öltözve, amilyet
a kirakatban láttunk s te azt mondtad,
nem szabad, eszedbe se jusson.
Kerek arcuk van, szép hangjuk van,
kezükben ezeregymese kézfogása,
még Béla bácsi is meghajol előttük.
Hallottam, hogy harc lesz, nem
adja a tévé, nekem nem, hisz
le kell feküdni, álmodni kell,
s jön az álom.
Kézen fognak a királyok, tróntermekbe
vezetnek, beszélnek és beszélnek,
nem értem, de elhiszem, hogy
hősökről és csodákról áradoznak,
mint Szent György, ahogy megöli a sárkányt.
Mire felébredek szétszélednek
a királyok, egymásra mutatnak
és azt kiabálják, amit addig
egymásnak ígértek és nekünk,
mert nekünk is ígértek, szépeket
ígértek utakról az égbe,
és boldogságról, aminek nem lesz vége.
S most te mégis sírsz, mit tehetnék,
én is sírok, ezt szabad, mindenkinek.
hova máshova
Leírom, hogy kipusztult a falu, még én is
ott haltam meg, a kapu egyik oszlopába
kapaszkodtam, nem cselekvés szerűleg,
csupán kifejezem a kötődésemet, nem jó.
Leírom, hogy belehalt a falu a halálom
gondolatába, ahogy egy kapu egyik deszkája
megreccsent, hallod-e olvasó, nem jó.
Leírom, ahogy leírom a halálom. Tiszta.
Nincs félrevezetés. Az olvasó leül és
felfogja egyszer s mindenkorra, meg
fogok halni. S nem lesz ott kapu,
nem lesz ott falu, ami belehal ebbe
a nagy végbe. Csak én és egy halom
szöveg, amelyből máglyát rakatok.
Hova tűntem, kérdezhetnéd,
de nem teheted, tőlem nem.
Amire ez a kérdés
eszedbe jut, addigra én már hamu
hírében sem akarok állni.
Hova vágyhatnék, ha nem hozzád.
Mit szerethetnék, ha nem téged.
S mi értelmem lenne, ha egyszer,
egy délután nem háboroghatnék
az elváromhatnékoskodásim miatt.
délibusz
Ismét kés a délibusz,
nyakon vág a téli szél.
Arra jár az ősz Dibusz,
vajon ma is mit mesél?
Egy óra volt, nagy hideg,
bajszáról le jég a lóg,
De én neki nem hiszek,
ilyen sztorik nem valók;
azt mondja, hogy inni járt,
s komái az angyalok,
találtak egy indiánt,
kergették a farkasok.
Azzal fordult boldogan,
támadt egy nagy ötlete,
nem jön a busz pontosan,
hát menjek én most vele.
