Bartha László Zsolt versei

Bella

Mi lett volna jobb, ki sem találni,
meg sem mondani,
nem belemenni,
nem a részleteibe.
Mi lett volna jobb, tényleg,
otthagyni a földön fekve,
magába roskadva,
nem mondani semmit,
mit is lehetne mondani,
amivel a szégyenét el lehetne oszlatni,
takarni, megvigasztalni,
hogy nem történt semmi.
Az undorát valahogy csillapítani,
felitatni a könnyeit, valamit mégiscsak mondani.
Valami kellemeset,
valami oda nem illőt,
valamit a széncinkékről, a madarakról,
hogy ők is mennyire kiszolgáltatottak,
hogy mennyire veszélyes,
ez az évszak meg főleg,
hogy erre a pillanatra emlékezni fog. 
Én mindenképpen.

Mert nem tudtam, mit kell mondani,
mert undorodtam magamtól, tőle,
széttett combjaitól,
mindentől.

És még egyszer magamtól.

És arra gondoltam, hogy most már erre
az egy pillanatra fog hasonlítani minden.
Én magam is erre fogok,
hogy minden ennek függvényében lesz,
nem ehhez hasonló, hanem pontosan ez,
hogy majd ilyen tehetetlenül állunk,
és egyszerűen nem tudjuk, 
mi lett volna.
Mi lett volna jobb. Egyáltalán
mi lett volna ha –

Ha nem velem történik,
hanem valaki mással.

Más érezze át,
más érezzen együtt, 
valaki más cipelje,
ne nekem kelljen átsegítenem,
ne én legyek társ ebben,
ne rám legyen szabva,
maradjak ki ebből,
ki mindenből.

Ez most ne égjen a retinámba,
ez a sárral bepiszkított,
kifeszített mechanikus kép.

Valami ruhát adok rá, 
felöltöztetem.
Így nem maradhat, ebben a helyzetben,
semmi sem, ebben a helyzetben 
semmiképp.

Nem maradhat.

Változtatni kell. Kezdetben nem is hülyeség.
Persze, az is tudott, hogy most már minden más lesz.
Legalábbis, nem olyan, mint azelőtt. 

Kihull majd a haja.
Elfújja a szél. 
Az első széllel tovaszáll.
Komolyan, soha nem gondoltam.
Ahhoz aztán tényleg más kell.
Amúgy nem tesz jót neki a változás.

Elrepül.
A város felett.


Arrol, hogy nem szabad idealizálni

Istenigazából azért gyűltek úgy fel a dolgaim,
ott benn,
de kinn is,
mert nem volt szívem,
sem kidobni,
sem vele együtt élni,
nem volt szívem élni, nem úgy volt összerakva. 
Mint szerkezet nem tud működni,
egyik helyről pakolom át a másikra,
elteszem, el szem elől, hogy bár ott van de ne lássam,
ne lássék.
Vasárnap szemműtét. Kristály.
Ezt még ki lehet fizetni, 
ennyi belefér, ennyit megér,
de nem ebben számolják.
Aztán majd idővel összerakod,
kaleidoszkóp, de már nem működik.
Mint amikor először szeded szét,
aztán összerakod, összepakolod,
pár doboz az egész. 
Egy darabig ott hagyod, nem nyúlsz hozzá,
nem bújsz bele, 
nem a tiéd, nem birtokolod, ott hagyod,
kimosod, de nem hordod,
mert nem a tiéd, valamikor részed volt, 
de már nem. ott hagyod.
Hagyod, száradjon bele, bele a padlócsempébe.
Minden kibaszott nyom, ami emlék volt,
már nem más, csak penészfolt.