MEGOSZTOM

Arról, amiről nem maradunk le sosem

Az unalom alakváltó. Néha zöld, bársonyos takaró, amire ráfekszem. Máskor játékosan lengedező pókháló, ami felkapaszkodik a vadalmafák ágára. Legtöbbször a kút lábánál meggyűlő suhanás. Mikor karjára nehezedem, láthatom, ahogy az idő a szőlőleveleket rágcsálva tágul, egyre tágul. 

Vilma néni udvarán a fenyők dadogó öregek voltak. Beszéltek hozzám, amikor fújt a szél, s néha megszurkálták a fejem búbját, ha a kovácsoltvas hintán bóbiskoltam át a nyár üres óráit. A fű minden tavaszon újra kizöldült, hogy elrejtse a lábak nyomát. Azt képzeltem, hogy az idő végén az udvar kiveti magából a rengeteg lépést, s a nyomok az égig nőve majd eltakarják a napot. Hittem, hogy mindezt látni fogom.

A kert végében szántóföldek terpeszkedtek. Olvasás közben gyakran hallottam a traktorok köhögését. Ilyenkor mindig a piros festékre gondoltam és arra, hogy a déli melegben, ha végighúznám tenyeremet oldalukon, a bőrömön maradt vörös sugarat a fűre kenhetném. A harmónia megbontásának képessége és vágya ott lapul minden homlok mögött. Az ujjaim csíkja lett volna a felágaskodó lázadás világban felejtett, mások számára is látható nyoma. Az idill kívül és belül is időről-időre szabálytalanná szépül. Ez a felismerés tényleges születésünk első valódi pillanata.

Átellenben a settenkedő beton torzította szögletessé a teret. Csupa feszes vonal, csupa derékszög, körülötte pedig az ég vonalainak állandó áramlása. Szürke tömbök kapaszkodtak fölfelé, ablakaikban arctalan emberek könyököltek egykedvű mozdulatlanságban. Fehér ablakkeretekbe zárva. Egy vakon hadonászó erő bevégezte munkáját a langyos egyformaság jegyében. 

Az udvar s a ház körül másféle erők hatottak. Itt lassított hullámokat vetett az ég nyári viharok előtt, hogy aztán esőben az udvar zsugorodni kezdjen, s a fák tétova óriásokká válva magasodjanak fölém. Azt hittem, hogy a számlapokon fekvő idő a rozsdás kapun kívül rekedt, s a ház, az udvar, a kert végéből nyíló szántóföld mindig itt volt, s marad. A blokkok közötti lélegzetnyi tér látszólagos biztonsága rajzolta meg bennem a változatlan és mozdulatlan hamis formáit. Ebben a gondolatban úgy találtam otthonra, hogy sosem volt az enyém. Ahogy a ház sem. Örök látogató maradtam, aki nagyapja kezét fogva érkezik, majd távozik.

A szántóföld helyén most luxusvillák ablakai vakítanak. A régi házat lebontották, s az udvarról is eltűntek a fák. A kifeküdt szalmaágy körvonala vagy a sötétbarna falvédő már bennem van kifeszítve. Felébredéseim csendjében hallom ma is a rozsdás spór szuszogását.

Tegnap arra jártam. Még mindig Dorel kutyájának éhes ugatása lebeg az utcákon. Egy kutya. A terpeszkedő nyomorúság élő, fekete szobra, szájában a fénnyel, amit gyermekként a nyárikonyha padlója alá akartam rejteni. Itt ragadt bennem ő is. Mindig ugat, mindig éhes, így erősíti végességem bizonyosságát. 

A fény nekem az első, csodálkozó tekintetet jelenti. Hamis látást, amiben egésznek hatott minden. Teltek az évek, s az egész illúziójába már nem fért bele a vert padló letöredező darabkáinak képe, nem fért bele a valóság.  

Néha élesebb evidenciaként létezik mindaz, amit nem tettünk meg. Így lesz az élet vitatott értékű csomag, amit egy keddi nap az ablakpárkányon felejtünk majd.

Nem tudom, kiderül-e valamikor, hogy vajon sós íze van az égnek, de ma már csak azt tartom számon, amit nem mondott ki senki. A lépések zaja elkopott, a lépők már nincsenek. Senki sem számlálja a nyomokat a fűben, senki sem őrzi a szavakat. Bennrekedt hangok nyomása alatt remeg az összekarcolt ablaküveg. A halkan visszhangzó emlékfoszlányok apróra zsugorodnak a rengeteg meg nem történt pillanat szorításában. 

Ez is létezés. Nem maradunk le róla sosem. Heverünk egy zöldre mázolt asztal mellett, alig körvonalazottan. Kapirgálunk az emlékek között. Alaptulajdonságuk a hiány, ami alakváltó. Néha vakság, máskor törött harang vagy egyenetlen járdaszegély. Legtöbbször az élet lábánál meggyűlő pocsolya. És mi mindig belelépünk. Eközben az idő tágul, egyre tágul. Készül a hely az utánunk érkezőknek.