MEGOSZTOM

A vaksötét és a vakvilágos váltakozása (prózatórium)

                                                                                      Bartók Bélának és Nagy Jánosnak


	Ma a kopasz őr van. A vakarós.
	
	Körtét akarok enni.
	Majonézes kukoricasalátát.
	Sört vedelni, sárgarépát rágcsálni.
	Fetasajtot és olajbogyót majszolni.
	Céklát zabálni kétpofára.
	Sárgabarackot meg paradicsomot.
	És tejfölös bablevest krumpligombóccal.
	Szivárványlakomázni.
	
	Ma a vörös őr van. A mutogatós.

	Kacajom könnyes, hahotám harsány.
	Kattan a zár, csattan a zár, nyílik az ajtó.
	Behúzom a zsúrkocsit a terem közepébe.
	Egy vödör víz, egy vödör hús.
	Leveszem a zsúrkocsiról a vödröket.
	Ráteszem a tegnapi üreseket, és kitolom az ajtón.
	Asztalhoz ülök, és csendben nyelek.

	Ma a fekete őr van. A vicsorgós.

	Éjszaka arra ébredek, hogy dögszagom van.
	Ha járkálok egy kicsit, körös-körül érzem a dögszagot.
	A fogaim egyre lazábbak, a bőröm nyirkos, színem zöld.
	A létszámellenőrzésre egyre lassabban tudok felmenni.
	Egyre nehezebben veszem a levegőt.
	Egyre éhesebb vagyok.
	Csak ne fújjon a szél, ne!
	Úgy fúj le engem, észre se veszi senki se, a szél se, csak lefúj.
	Ki kell innen jutni, nem lehet ezt tovább bírni.
	Értelme sincs.
	Ki innen, ki, ki, ki!
	Értelmet akarok, tiszta észt, tiszta kritikát!

	Ma a szőke őr van. A köpködős.

	Tudom, hogy a fogyasztói társadalom miatt van az egész.
	A fogyasztói társadalom miatt.
	Vegyek, egyek, egyek, vegyek, stílus legyek, divat legyek.
	Terelgetnek jobbra-balra, az azért jó, ez ezért jó.
	Terelgetnek, mint a birkát, csak ne lássam a lényeget.
	Elég, ha bégetek boldogan.
	Ha két fogyasztás között elbizonytalanodom, jönnek a műanyag eszmék.
	A fröccsöntött ideológiák.
	Egyik nap ilyen eszme, másik nap olyan eszme.
	Csak ne legyen nyugodt pillanatom.
	Eh, már megint kezdem, már megint nem bírom abbahagyni!
	Pedig hát nem teljesen mindegy, mi van azzal a fogyasztói társadalommal?!
	Én itt vagyok lenn, a fogyasztói társadalom meg ott van fenn.
	És hát mi is ez a fogyasztói társadalom?
	Amikor még nem itt voltam, én is fogyasztó voltam?
	És most, hogy itt vagyok, mennyire vagyok fogyasztó?
	Istenem, megint miről beszélek!
	Mi ez az ostoba okoskodás?
	Ha vége mindennek, felmegyek a legmagasabb ház tetejére.
	Ott jó hangosan elmondom, mit gondolok a fogyasztói társadalomról.
	És az igazságról!
	Ha kell, naponta többször is.
	Addig viszont csendben maradok.
	Kussolok.
	Abbahagynom a vernyogást, a rögeszmés kitöréseket.
	Mert nincs rendszer, semmilyen rendszer nincs az őrült beszédemben.
	Igaza volt apámnak.

	Ma a kopasz őr van. A vakarós.

	Konkrétan zöldségeket beszélek.
	Folyamatosan zöldségeket.
	Ez az!
	A zöldségek, igazam van, a zöldségek!
	Zöldségeket kell kérnem, zöldségeket kell követelnem!
	A vitaminok és az ásványi anyagok miatt.
	És gyümölcsöket.
	Azonnal követelem a gyümölcsöket!
	Aha, követelem.
	Hát nyilvánvalóan adtak volna már, ha akartak volna.
	Ha érdekelné őket, hogy legyen bennem vitamin meg ásványi anyag.
	Hogy legalább minimálisan jó legyen nekem.
	Csakhogy ilyen cél nincs.
	Akkor kiszavazás sincs?
	Vagy az elején volt, de már nincs?
	Nem számít az aláírás?
	Hiszen aláírtam, hogy a nézők kezében a sorsom.
	Aki végig marad, az nyer, az szabad lesz, teljesen szabad, mint a madár.
	Ó, szabad élet, szabad madár, jaj, de szép, ki szabadon jár!
	Ó, járnék én is, ha járhatnék!
	Elég! Igen, elég!

	Ma a vörös őr van. A mutogatós.

	De én énekelni akarok!
	Dalolni vidáman, felszabadultan!
	Csillogó szemmel tekinteni a fák közé.
	Madárfészekről madárfészekre ugrálva, mókus farkára, vadmacska bajszára csapva.
	Ha átlátok az erdőn, a mezőt pásztázom és az ugráló nyulak fülét nézem.
	A szelet hallgatom, sőt a szélzúgás ritmusához igazítom a nótámat.
	Amíg a felhők hangonként le nem tompítanak, le nem halkítanak.
	Onnantól suttogás, a legcsodálatosabb suttogás vagyok.
	Minden fülbe belebújok, minden agyba, minden szívbe duruzsolok, úgy bizony!
	Az élet vagyok!
	Én vagyok az élet!
	Vagy inkább az, aki tagad.
	Joggal, mert minden és mindenki itt és most folyamatosan pusztulásra érdemes.
	Én is, ahogy vagyok, és az, aki vagyok.
	Sőt az, hogy az egész van és ahogy van.

	Ma a fekete őr van. A vicsorgós.

	Nem, ez csúnya túlzás.
	Ha nem akarok énekelni, csendben maradok.
	Ha nem akarok a szabadba menni, maradok a városban.
	Figyelem a várost szótlanul.
	Megengedem neki, hogy a maga nyelvén beszéljen.
	Hogy elmondja, amit tudnom kell, amit értenem kell.
	Hogy nem kell állítanom, kérdeznem se, tagadnom viszont szigorúan tilos.
	A tagadás nem vezet sehova.
	A tagadás nem élet.
	Élet?
	Ha az élet alá születek, abból nem lehet élet.
	Bizony, kevés az egy életem, hogy eljussak az életig.
	Vagy ha mégis, hogyan tudnám élni, ha sose tudtam, mi az?
	Csak azt sejtettem, hogy el kellene érnem.
	Hogy legyen legalább esélyem egyetlen másodpercig élni.
	Hogy milyen lehet élni, milyen lehetett volna az életem.
	Ha nem az élet alá születek.
	Nem csak én születtem az élet alá, természetesen.
	Sokan születünk az élet alá.
	Azért is vagyok itt, a veremben.
	Nem önként jelentkeztem.
	Hiszen nem volt választásom.

	Ma a szőke őr van. A köpködős.

	Soha nem számoltam meg őket.
	Sőt senki nem számolta meg, hányan vagyunk.
	Talán egyszer végre valakinek meg kellene számolnia.
	Hát persze!
	Talán épp nekem kellene!
	Talán épp én lehetnék az, aki hátralévő életét ennek a célnak rendeli alá.
	Igen, a számolásnak!
	Végre egy igazi cél!
	Az életem igazi értelme.
	Amitől reggel könnyű ébredni, szemhéj-felhúzni.
	Világra jönni.
	Ismét elölről kezdeni.
	Nem vagyok többé fölösleges.
	Van végre önbizalmam.
	Öntudatom.
	Figyelek másra, úgy, mint a legelején.
	Mintha koncentrációm szilánkosra zúzódása csak egy otromba tréfa lett volna.
	Ami egy szórakozott vándor táskájából hullott rám véletlenül.
	Ez akár el is képzelhető.
	A szavakat se én találom, a szavak találnak engem.
	Számomra ez a bölcsesség.
	Ezzel számolok: időm és terem a vaksötét és a vakvilágos váltakozása a veremben.
	Nem, mégsem.
	Én ezt nem fogadom el.
	Én ki akarok menni innen.
	Már nem akarom megnyerni ezt az ostoba kiszavazást.
	Nem érdekelnek a nézők, nem érdekel a szerződés.
	Csak friss levegőt akarok szívni a szabad ég alatt.
	Ki kell jutnom innen.
	Ha legközelebb nyílik az ajtó, kilépek rajta.
	Összeszorítom a fogam, és felmegyek.
	És ha felértem, fent leszek.
	Soha többé nem írok alá semmilyen szerződést, amiben lemondok magamról.
	Örökre elfelejtek mindent.
	Vagy soha nem felejtek el semmit.

	Ma nem látom az őrt.