A Haladás utcai háromnegyedszobás otthonunkban cigarettázni nem szabadott, de lehetett, ha az ember nem hamuzott rá a perzsaszőnyegre, mely anyánk legbecsesebb értékei közé tartozott múltszázadi erkölcseivel és az öcsémmel együtt. Ezek után következett a petróleumlámpa, mely a hosszú téli estéken buzgón töltötte be szobánkat bűzzel. Azért naplementéig szerencsére mindig volt villany és víz, ilyenkor kellett megtölteni a csapról az ötlitres üvegeket a vörösesbarna lével, hogy készen álljon a ház szükségleteire. Nevezetesen arra, hogy mikor éjjelente felsírt az öcsém kihűlt vizelete tócsájában, be lehessen áztatni a fehér lepedőt meg a tengerészkék pizsamanadrágot s másnap kiteregetni a rozsda látványos árnyalataiban.
Ha néha elnéztem, ahogy a viruló egészség vagy a közelgő gutaütés bazsarózsáival arcán tett-vett a boltban, és láttam halántékain a ragadós izzadtságot lefolyni, anyánk könnyező máriája, mindig örömmel konstatáltam, hogy mégsem hasonlítunk egymásra. Nyilván ő sosem hitte el nekem, hogy a bolt mögötti kukában találtuk, és többszöri fürdetés után is alig lehetett vele egy szobában megmaradni, meg hogy a fekete Dacia hetekig parkolt tilosban a Békeforradalom téren, de hogy én magam miért lepődtem meg néha idegen arcvonásain, túlméretezett cipőin, nem nagyon tudom. Akkor is úgy felhergelte magát azon a szombat estén, pedig én csakugyan a javát akartam, mikor a moziból hazafelé elkaptak egy jegesesőt, csalánba mennykő, s ő vadonatúj svájci segélycsomagos viharkabátjával hazáig fedezett egy kis barnát, én meg mondtam neki, először világosban nézte volna meg inkább, ki tudja, nem-e a húga. Ezért büntetésből egy hónapig én voltam soros a boltban, mit mondjak, anyámmal se hasonlítottunk sokban.
A genetika ilyen szeszélyei miatt tehát egy hónapig én hordtam be minden szerdán a harmincnégy dobozt, a francnak töltik meg, puffogtam a sofőrnek, ő meg rám meredt, hogy hallgassak, mert a Békeforradalom téren mindig sokan jártak-keltek, anyám nem kis relációk fejében szerzett itt üzlethelységet. Míg szépen elrendeztem a dobozokat a kirakatban, a sofőr megint elmesélte, mikor sarkon lőtték a háborúban, közben elszívott három cigarettát, ő nem is végezhetne nehéz munkát, ilyenkor meg én néztem rá hosszan. Amúgysem kedveltem, mindig beletaposta a csikkeket a padló réseibe, hogy kefével kellett felsúroljam, hiszen másnap a Népfia erre is elhaladt, minden tökéletes kellett legyen. Csütörtök esténként, mikor már óvatosan fejtegették le a villanyoszlopokról az odanyálazott arcképeket s a járókelők igyekeztek minél több konfetti darabot feltaposni, hogy hazavihessék a gyerekeiknek, két pohárral vidámabban begurult a sofőr is, saját füstjében vagdalkozva előadta a beszéd legfontosabb részeit, míg bepakoltam a dobozokat. Elérzékenyülve megszorongatta a kezem, majd indult is, még a konvoj előtt kellett a következő városba érnie.
Nemsokára teljesen rám szakadt a bolt, mert az öcsém lediplomázott, és kihelyezték egy vidéki juhászatba. Anyánk nagyon büszke volt, és annak külön örült, mikor azt mondtam, szerintem is a legmegfelelőbb embert küldték oda. Baromkór volt az országban ekkoriban. Nem sokat hallottam ezek után róla, anyám szerint összeállt valami nagyszájú aktivistával, akit a falusiak varázslónak csúfoltak. Először csak nevettem rajta, de mikor egyik délelőtt megláttam a fekete autót a Békeforradalom sarkán, felhívtam az öcsémet, és megmondtam, hogy vagy lenyugszik, vagy úgy elbűvölöm, hogy sírva néz utána. Ez volt az utolsóelőtti beszélgetésünk. Utoljára egy éjjel hívtam fel egy fülkéből. Nyár volt, tücskök ciripeltek és sáskák zümmögtek a sötétben. Még ébren volt, nem lepődött meg. Azt mondta, már nagyon rég várta a hívásomat. Nem értettem. Mondtam neki, hogy meghalt az unokaöccse. Ő meg erre valamit zagyvált arról, hogy minden bárányukat leölette a hatóság. Mondtam, hogy soha többé nem akarok hallani felőle.
Anyám a hetvenedik születésnapjára kapott tőlem egy új perzsát. A régiből már úgyse látszott sok a moketták és futók alatt, amikkel a foszlásait takarta le. Egy darabig csak nézte a túlzsúfolt minták tébolygó táncát, simogatta a sárga rojtokat a szélén, s mikor felegyenesedett, párás volt a szemüvege. Tudtam, hogy nem örömkönnyek. De mit tehettem volna, én se tudtam róla már semmit. A Szépipar negyedben azt beszélték, hogy elköltözött családostól, és pofátlan summákért embereket csempészett ki az országból, a tengeren át. Anyám rám nézett a szemüvege felett, félig nyitott ajkain nehezen jött a hang: erre már nem hamuzol rá, ugye?
