Tasnádi József affektív világában meglehetősen erős a romantika, a drámaiság és egyfajta melankolikus kilátástalanság, de ez keveredik a tudomány és a tagadhatatlan tények, posztulátumok iránti ösztönös vonzalommal és a tudományos szempont mindennapiba integrált természetes közelségével.
Mindez a komplexitás a munkákban koherens materiális és érzéki jelenségekben áll össze, melyeket beleng egy nagyon erős költőiség és filozofikusság. A szövegek, szavak, fogalmak, elmélkedések sokszor vizuálisan vagy auditívan is manifesztálódva hullanak alá és rakódnak rá a megteremtett fogalmi és érzéki valóság felszínére, s rétegük ebben a világban a természetes ökoszisztéma része.
Maguk a szövegek, melyek a kiállítótér ablakában lejátszott videómunkákban is szerepelnek, gyakran esszé-szerűek, szépirodalom-közeliek és kicsit színházias rendezésben találkoznak a látvánnyal (a teatralitás is fontos jellemző itt).
Tasnádi számára a művészet transzcendenciával való kapcsolat eredménye és eszköze – mind személyes, mind pedig általános értelemben. Egyéni szinten pedig – a hitelesség egyetlen lehetséges útja, amelyet erkölcsi szintre is emel. Munkái nagyon világosan közvetítenek a földi lét hiúságairól, a felszínesség uralmáról, az emberi lét törékeny, kiszolgáltatott kondíciójáról és olykor meglehetősen összetett gyarlóságairól.
Egyik ilyen motívumra épül az itt látható helyzet is: a kiállításnak címet adó installáció (dis><course, az Akusztikus árnyék helyi manifesztálódása) az emberi kommunikáció nehézségeit tárja elénk frappáns szituációban, mely a falfelületen diszkréten, fakón előtűnő anekdotikus történetben rétegzetten és árnyaltabban is kibomlik – persze mindeközben a helyzet nem veszít sem humorából, sem drámaiságából – olvasásával csak tovább mélyül a két fél közötti szakadék. Iván Ivanovics és Juszup Juszupovics kommunikációs törekvése is bukásra van ítélve. Amint a falon olvasható:
„Ivan Ivanovics és Juszup Juszupovics az udvarházban ülnek; az asztalon szamovár, teát isznak. Odakint havazik. Megszólal Ivan Ivanovics.
– Milyen szép volt Marfa Petrovna! Istenem, milyen szép volt az este, a herceg bálján.
Hosszú, jellegzetesen csehovi csend következik, majd Juszup Juszupovics így válaszol:
– Vajon teleltessem-e a csordát Olaszországban? Fejenként egy rubelt kellene fizetnem.
Csehovi szünet.
Ivan Ivanovics válaszol:
– S látta volna, hogy volt felöltözve! Ó, az a ruha! És hogy keringőzött, hogy keringőzött, hogy keringőzött…
Csehovi szünet.
Újra Juszup Juszupovicsé a szó:
– Ha meg itt tartom őket? Csak veri őket a hó, s a végén még megfagynak.
Csehovi szünet.
Ivan Ivanovicson a sor:
– Marfa Petrovna azonban pillantására sem méltatott, nem bizony, még egyszer sem méltatott pillantására.
(…) Juszup Juszupovics következik:
– Látnivaló, hogy odakint a tornácon nagy pelyhekben hull a hó.
Három pont.
– A fagyott marhahús néhány kopejkával olcsóbb ugyan, de még akkor is, fizessek minden marháért egy rubelt?
Mire Ivan Ivanovics így szól:
– És Marfa Petrovna, a drága, csak a herceggel táncolt, csak a herceggel táncolt, csak a herceggel táncolt…”
(Nichita Stănescu)
Az installációban kirajzolódó jelenség szerkezete bizonyos szempontból nyilvánvalónak tűnik: hogyan is találkozhatna valaha is két nézőpont, ha mindkettő csak a kinyilatkoztatásra és az önkifejezésre figyel? (az installációs „felek” esetén ez kiegészül a termeléssel és a külső tartalmak átengedésével, feldolgozásával)
Munzlinger Attila
Különösen releváns ez a helyzet a marosvásárhelyi lét etnikai feszültségekkel terhelt szociokulturális közegére. Mint az mindannyiunk számára elég világos, a közösségek nem (szívesen) adnak teret egymásnak… Különben is, ki kezdje? Engedni a térből, még csak ha addig is, hogy a másik is beleférjen, taktikai szempontból általában nem tanácsos… És itt gondolhatunk akár a fizikai térhódítások húsba vágó valóságára is, amely szintén közelünkben játszódik napjainkban.
Így hát marad a jelenlét erősítése és fitogtatása, az egymás mellett (és egymás ellenére) megvalósuló önreprodukció és önigazolás.
Másrészt az installációban történő konfrontáció az anyagi és a szellemi (vagy legalábbis a vélt szellemi) ütközete is lehet… De ez csak látszat: a megafon húsdarálóval szembeni emelkedettsége csak annyi, amennyit az általa feldolgozott médium jellege hoz – mechanizmusa ugyanannyira földhözragadt. A megafon nem csak hogy nem éppen szellemi, de nem is a legautentikusabb önkifejezési eszköz: amikor tudjuk, hogy fényképeznek vagy filmeznek, másképp viselkedünk… minden bizonnyal ugyanez a helyzet áll elő beszédünk esetén is: egy lázítandó közönség jelenléte szintén az önmagunktól való elidegenedéshez vezethet, a hiteles megnyilvánulások félrecsúszásait eredményezve. Akár egyénileg, akár közösségileg szólunk a hangosbemondóba, hangunkat emberi mivoltunktól elszakítja az egó, az érvényesülés és a hatalomgyakorlás szándéka, mondatainkat finoman vagy kevésbé finoman a politikai játszmák alakíthatják. Így a párbeszédet még inkább ellehetetleníti.
Fotó: Biró Dávid
A helyzet egyetlen lehetséges feloldása az lenne, ha a két tárgy valamiféle érzékelő-csápokat növesztene egymás irányába, melyekkel letapogatva megszülethetik bennük a másik… így teret teremtve a köztük levő hasonlóság felfedezésének is. És ha ezt a tárgyi sci-fit még utópisztikusabb irányba visszük: ennek következtében akár öntudatra is ébredhetnének, potenciálisan ellenállva mindannak az erőszaknak, ami rajtuk keresztül végbemegy.
Ungvári-Zrínyi Kata, kurátor
A szöveg részben elhangzott 2025. december 5-én, a kiállítás megnyitóján. Tasnádi József: DIS><COURSE. K’Arte Szoba, Marosvásárhely
