Erdődy József és Erdődy József Attila Táj című kiállításához
Engedjék meg, hogy mindannyijukat sok szeretettel üdvözöljem. Ezen a meglehetősen forró nyári napon egy remek döntést és valamilyen értelemben, remek áldozatot hoztak azzal, hogy eljöttek erre a különleges kiállításra. Hogy miért különleges, arra rövidesen rátérek. Hogy miért áldozat? Azt vélhetőleg mindenki érzékeli a maga bőrén. De higgyék el, megéri.
A felvezetésem, vagy megnyitóm nem követi a kiállítás szerkezetét, inkább egy belső, megélt idő vonalát és az annak mentén megképződött tapasztalatokat követi. Emiatt azért el kell mondanom, hogy ez a kiállítás tulajdonképp inkább kettő, persze, ha a struktúráját tekintjük. Ha ettől eltekintünk, akkor egy egységes szerkezetet látunk majd, egy olyat, amely a táj tágasságából a színek harmóniája mentén egy igen személyes tapasztalástérbe visz.
Mielőtt bármire is rátérnék a kiállítással kapcsolatosan, hadd mondjak néhány szót arról, hogy miért állok itt önök előtt és miért is kaptam azt a megtiszteltetést, hogy megnyithatom ezt a vizuális anyagot. Erdődy József Attilával már idestova ötven éve ismerjük egymást és talán nem téves azt mondani, hogy körülbelül ugyanennyi ideje vagyunk barátok is. Ha az senkit nem zavar, és miért zavarna bárkit is, a továbbiakban „Jocó”-ként fogom a „képi elkövetőt”, avagy a művészt megnevezni. A közvetlenséget, a barátságunkon túlmenően az is indokolja, hogy az évek, évtizedek során tulajdonképpen egymás intellektuális fejlődésének a jó értelemben vett „bűntársaivá” is váltunk, talán nem annyira tragikusan, de legalább annyira hitelesen, mint Cocteau vásott köykei.Együtt nőttünk föl és ebben a nem túl egyszerű folyamatban az egymásnak megteremtett és megadott szabadság élménye tett bűntárssá egy olyan korban, amelyben a szabadság, de még a szabadság vágya is bűnnek számított. Pedig a szabadság életeket ment, ahogy a mienkét is megmentette.
A személyes kapcsolatunk mellett persze meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok esztéta, hanem csak műélvező, akinek viszont más a perspektívája a Jocó képeivel kapcsolatosan. Hogy miben más azt megpróbálom a következőkben valahogy érzékletessé tenni. A barátságunk 1975 és 1988 között alakult és fejlődött ki. Minden a Dudekben kezdődött és a Dudekkel együtt az egymás látogatása is.
Apa és fia
Az Erdődy József „Jóska” képei annak a környezetnek voltak az állandó részei, amelyben felnevelődtünk. Sokat voltam Jocóéknál. Négy gyerek, Jóska, Anikó néni. Eminescu utca, szemben a 9-es sulival, a mindig málló vakolatú épülettel, amelybe később helyeztek át bennünket a Dudek és a Körös utca 20 szám után.
Érdekes az, hogy hogyan őrzünk meg arcokat, mert az leírja azt, ahogyan az arc tulajdonosai hatottak ránk. Jóska egy mindenki által jóképűnek látott „derék” ember volt és persze az én nyamvadt szúnyog alkatomhoz képest egy tekintélyes óriás. A hangjára nem emlékszem. A bajszára igen. Meg a kabátjára és arra, hogy ott állok az Eminescu utcai lakásban az előszobában és békaperspektívából nézem. Nagy. Nem is tudom, hogy borzadály, szakrális rettenet, vagy áhítat volt bennem, de megbénított. Egy kimerevített kép csöndje.
1980-ban ment el Jóska, hirtelen és álmában. 10-11 évesek voltunk és a halálával gyakorlatilag minden megváltozott. Anikó néni és négy gyerek. Szinte napi vendég voltam, talán már nem is vendég. A levegő (főleg a konyhában) telve Anikó néni főztjének illatával – ötletszerű levesek, mindig más, mindig isteni – és szabadsággal, zenével, rengeteg zenével és kreativitással, mert mindenki vitt valamit magában a Jóska genetikai örökségéből. Egy érdekes, izgalmas, néha nehéz, de nagyon szeleburdi család, talán meginkább, mint a Janikovszky Éváé.
Ebben a környezetben éltek tovább Jóska képei és részei lettek mindannak, amit megéltünk, olyannyira, hogy teljesen elképzelhetetlen ez a múlt nélkülük. Egy apa képei, egy apáé, aki már nem volt ott. Ezek a képek lettek Jóska arcképei, Jóska arcai, pillantás nélküli arcok, egy eleven környezet leválaszthatatlan részei.
Apa. Formák színek és témák. Apa. Figuratív, színharmonikus és meglepő. Ami természetes, az nem reflektált, ahogy az ő képei sem voltak azok abban a környezetben, amiben léteztünk, viszont hatottak, méghozzá komolyan, a barátomra, akinek apja átadta a színek és azok harmóniájának titkát a hétköznapokban, némán.
Jóska képeztette magát és ez nyilvánvaló a képei alapján is. Kristófi irányította a fejlődését itt Váradon a népiskolában. A képek némelyikén érződik, hogy tanulmány jellege van, készség alakult ki miközben az anyag elkészült. A gitározó ülő női alak, az emelvényre helyezett szék. Mindkettő, de főleg az utóbbi már jól kifejlett érzéket takar a színharmóniák területén, olyannyira, hogy kiemelik azokat a figuratív környezetből. A formák modellek csupán struktúrák, amelyek megkönnyítik a színharmóniák kezelését. Megint csak, nem vagyok esztéta és műtörténész sem, úgyhogy eltekintenék azoktól a kategóriáktól, amelyek Jóska képeit pontosabb hatáskontextusba helyeznék. Ebben talán Jocó tud majd segíteni.
Ami világos a számomra ennyi idő után, az az, amire Jocó hívja fel a figyelmet a munkái egy részével: az apja képei alapvetően színtanulmányok. A formák, a struktúrák nem elnagyoltak, de elnagyolhatóak, úgy, hogy egy perspektíva váltásával egy olyan vizuális világba vezethetnek, amely igencsak absztrakt, mégpedig váratlanul az. Olyan ez, mint egy palackba (struktúrába) zárt üzenet, vagy egy kód, elrejtetlenül elrejtve és megfejtésre várva.
Nem tudom, hogy szabad-e ilyesmit megtenni, de a tudatlanságomra hivatkozva megteszem és kiemelek egyet a kiállítási anyagból: a kedvencem a Jóska, az apa, képei közül az, amelyiken a kishíd van. Főleg amiatt, hogy én a Körös Jocóékkal ellentétes oldalán laktam. A Körös utcában. A híd az, ami összekötött bennünket. Számtalanszor bringáztam át ezen a hídon, de gyalogoltam is, hazafele menet a suliból, vagy éppen Jocóhoz, lelkesen, hogy elmondjam, mit olvastam, vagy azért, mert tudtam, hogy van egy új lemeze, valami, aminek a megjelenésére nagyon vártunk és valahogy, valamilyen csoda folytán „átkerült” hozzánk is. A Jóska képe sötét színeket hoz, szín blokkokat. A lámpák fehérek, de fénytelenek. A számítástechnikai központ, ahol a nagybátyám dolgozott, tömbje barnás, az ég szürkés és a Körös szokatlan módon kékes. A vonalak geometrikusak, szögletesek, tetők, házfalak. A híd viszont egy hullámvonal, hangsúlyozottan az, leválva a szögletességről, ugyanakkor alátámasztva azt. Ami izgalmas a számomra, az a kép középtáján zajlik: gyalogosok színcsoportja, vörös, zöld, narancs, fekete, kék, piros. Színtörténés. Színesemény. A formák redukáltak – felületek és határvonalak – amelyek nem elválasztanak, hanem szerkesztenek.
Vannak dolgok az életünkben, amiknek a felismeréséhez, feldolgozásához rengeteg idő kell. Nem azért, mert nem fejlődik a hozzájuk való viszonyunk, vagy mert meg kellene „érnünk” ahhoz, hogy megértsük, vagy feldolgozzuk őket, hanem azért, mert természetükből fakadóan lassúak. Ilyen minden, az azonosságunkkal kapcsolatos megértési folyamat. Sokszor akad úgy, hogy valami a szemünk előtt van és csak évek alatt élesedik be a fókusz annyira, hogy felismerjük. Lassan haladunk ezen dolgok felé, mert nem lehet másképp. A fiú válasza az apa üzenetére szintén lassan érkezett és még több időbe került, amig idejutott, Önök elé. Ezért különleges ez a kiállítás. Bezárt egy kört, pár évtized alatt. Bezárt egy kört, de mégsem fejeződött be, hanem tovább történik itt és most a befogadásban, a látványban, abban a tapasztalatban, amit ez a kiállítás lehetővé tesz.
Jocó kiemeli a struktúrából a szín üzenetet, megtisztítja az elemeket, kvantifikálja őket, intenzitást rendel hozzájuk, a szín élmény méretekre bomlik, kicsit talán úgy, ahogy pixeleket láthatnánk egy túlbontott digitális képen. Mindegyik anyag válaszol valamilyen strukturált képi üzenetre, néha szín átlagolást folytat, néha kiemel, leválaszt, összehangol. A határvonalak tulajdonképp együttes színhatások, dinamikus szín membránok, harmóniák, amik kihúzzák a kényelmes strukturáltság biztonságos talaját alólunk. A játék lényege abban a felhívásban áll, hogy kapcsoljuk össze a választ az üzenettel és teremtsünk élő közeget egy olyan párbeszédhez, amely apa és fia között már évtizedek óta elkezdődött. A különlegessége ennek a helyzetnek az, hogy bizalom kell egy ilyen személyes tér megnyitásához, de ahhoz is, hogy ebbe beléphessünk.
A válaszok különlegessége továbbá abban is áll, hogy ezek digitális festmények, olyan képek, amelyek digitális formában jöttek vizuális világra, viszont nyomtatásba kerülve „festett” képpé alakultak. Felület és festék, nyomdafesték. A kettő érintkezése átminősít, úgy, hogy a digitális festészet közben világosan elkülönül a nyomattól (nyomtatott sokszorosítási eljárás), vagy az eredetileg analóg anyagok digitális másolatának nyomtatott formájától.
Lényeges a fiú „válaszainak” megértésében az, hogy itt egy nem hagyományos technika az alapja a képek létrehozásának. A színek kiemelése és „felbontása”, átlagolása, harmonizáló vizuális rendszerré alakítása a ránagyítás hatását kelti, egy olyan tapasztalat megjelenését, ami csak egy személyes közelségben keletkezhet, apa és fia közelségében.
Táj
Ez az anyag, amelynek a környezetében a megnyitó zajlik és amely elsőként válik itt láthatóvá akár önálló anyagként is értelmezhető, de jól kapcsolódik ahhoz a kiállítás-anyaghoz, amely az emeleten látható. Tulajdonképpen egységet formál vele, több szinten is. Egyrészt olyan élményekből, tájtapasztalatokból táplálkozik, amelyek a gyermekkorhoz is szorosan kapcsolódnak. Másrészt ott van egy csak részben strukturált nyelv, amely itt is harmóniákról beszél, viszont, ellentétben a fentebb említett digitális festményekkel, itt nem a közelség, hanem a távolság és a hatalmas térélmény az, ami megeleveníti a színtörténéseket, a színeseményeket. Van még egy jelentős különbség a digitális festményekhez képest: ezek itt hagyományos festmények. Némelyikük keletkezésénél magam is jelen voltam. Eminescu utca. Nappali. Az, amelyben az apa, Jóska képeinek egy része is ott volt.
Ha néha kirándultunk, vagy vonaton utaztunk, Jocó mindig megpróbálta közelembe hozni azokat a természetesen redukált vonalakat, amelyek mentén a horizonton megképződő színharmóniák értelmet nyernek. Be kell vallanom, hogy a barátom ezirányú kísérletei nem mindig voltak sikeresek és nyilván ez nem az ő hibája volt. Ezért aztán, így évtizedekkel később, ezek a képek, ezeknek a képeknek a megtapasztalása tette világossá számomra azt, amit Jocó annakidején a közelembe akart hozni, érzékelhetővé akart tenni. Hihetetlen számomra a művészetnek ez az ereje, hogy amikor valami ott van az orrom előtt, akár az apa üzenete a fia orra előtt, akkor néha valóban szükség van a megképzett tapasztalat környezetvilágára, és arra technikára, amivel ez létrehozható, ahhoz, hogy beélesdjék a fókusz és leessen az esztétikai tantusz.
A „Táj” anyaga monumentális, néha kevésbé, mint amennyire azt Jocó indokoltnak tartja. Tudom, hogy még nagyobb léptékben szeretne gondolkodni és valószínűleg fog is. Közhelyes lenne a méret és perspektíva fogalmainak lehívása, hiszen ezek az elemek magától értetődőek az élményben, amit ezek a tágas terek és redukált struktúrák lehetővé tesznek. Szinek és vonalak, határ. Határ, mint láthatár, a természet vizuális nagyszerűsége, grandiózussága.
Pár napja beszéltünk a kiállítás anyagáról és akkor említette meg Jocó azt, amire én kicsit másképp asszociáltam. Caspar David Friedrichet említette, a romantikus tájfestészet fantasztikus alakját, aki monumentális térélményekkel ajándékozott meg bennünket. A párhuzam érvényes, hiszen a monumentalitás itt is megvan. A vizuális játék a hatalmas előtér (zöld és piros két kép esetében) és a teret óriásira nyitó redukált hegyvonalak között zajlik, úgy, hogy a befogadót apróra zsugorítja és ebben a „zsugorításban” lényegében az élmény nagysága és nagyszerűsége erősödik fel. Valami olyasmi keletkezik itt, amit Kant fenségesnek nevezett. A Caspar David Friedrich utalás azonban tartogat valami mást, egy meglepetést is. CDF előszeretettel festette meg a grandiózus terek perspektíváját úgy, hogy maga is látható, de hátulról. Nemcsak ő, egyéb figurák is hátulról láthatóak, mintha a néző ezen alakok mögött lenne. Ha megfordulnának, az arcok elvonnák a perspektíva nagyságáról a figyelmet, így azonban egy pszichológiai hatással növelik a perspektíva élményét. Ami ott figuratíve jelenik meg, a távlatnövelő emberi alak, az a „Táj” képei esetében egy felnagyított szemközelség, tudniillik egy emberi perspektívának, néha olyanerőteljesen, mintha a talajon fekve szemlélnénk a messzeséget. A redukció eszköze így a nézőpontra is alkalmazottá válik egy izgalmas vizuális hatásban és ennek az eredménye egy humán figuratív elem nélküli távlatnagyító emberi perspektíva. Továbbá pedig színek elképesztő összjátéka olyan vonalak mentén, amelyek nincsenek, csak az állandóan módosuló perspektívában képződnek meg egy időre. Ezek a képek ilyen idő-szín-perspektíva dinamizmusok, amelyeknek a megtapasztalása elképzelhetetlen a redukció eszköze nélkül, kicsit úgy, ahogyan azt Husserl alkalmazza fenomenológiájában.
Amit Jocónak CDF jelent, az nekem más irányból, Magritte felől érkezett. Az egyik jól ismert festménye a „Not to be reproduced” (Nem reprodukálandó) 1937-ben készült. Egy férfi áll háttal a szemlélőnek és vélhetőleg saját tükröződését szemléli egy tükörben, amely őt a maga számára háttal mutatja, úgy ahogyan mi látjuk őt, ezért ő a mi perspektívánkat kapja és ebben a megduplázásban a perspektívánk kitágul miközben ez a férfi, akár egy jó horrorfilmben, valószínűleg frászt kap. Nem hiszem, hogy érdemes lenne itt túl mélyen belemenni lehetséges kapcsolódási pontok elemzésébe, viszont, annyit megjegyeznék, hogy amíg szemlélőként a perspektíva bizarrságával vagyunk elfoglalva, addig eltekintünk egy apró üzenettől, amit Magritte hagyott ott a számunkra a kép jobb alsó sarkában. Megjegyzem, a könyv, ami egy márvány polcon hever a tükör alapjánál, a megszokottnak megfelelően tükröződik, ellentétben a humán elemmel. A könyv Edgar Allen Poe „Arthur Gordon Pym, a tengerész” francia kiadása. A regény egy egészen különleges élménnyel záródik, egy olyannal, amelyben a közelség és a végtelen távlat egyszerre jelenül meg a tapasztalatban és Pym tudatában: a hajó, amelyen Pym tengerészként utazik, egy fehér, lehatároló, redukáló, ugyanakkor a végtelenséget puha váratlansággá megnyitó ködbe vész.
Ezzel szeretném zárni a megnyitót és mindenkit arra invitálni, hogy engedje magát a közelségnek és távlatoknak, a színek redukáló hatásának, egy apa és fia múlton átívelő személyes párbeszédének összjátékában feloldódni és újjáalakulni.
A kiállítás 2025 augusztus 1-ig látogatható a nagyváradi Léda-ház kultúrtérben
