Protoszintézis

Ez a fiktív fogalom a kiállítás címe. Fiktív, hiszen ebben a formában nem honosodott meg e kifejezés, s mint ilyen, egyértelmű definíciója sincs. Ugyanakkor a szókapcsolat olyan ismert fogalmakat idéz fel bennünk, amik sejtelmesen egymásba olvadó ködfoltokként úsznak be a látómezőnkbe, mi pedig ezen a fátylon átnézve, az élesebb látás reményében hunyorítva, lassanként valami távolban izzó metszetet vélhetünk felfedezni.

Ízlelgessük ezt a szót: proto-szintézis.

Proto, vagyis az első. Szintézis, azaz szemléleti és gondolati elemek egészbe foglalása, új egész alkotása. De miközben kimondom, hogy protoszintézis, nem tudok nem gondolni arra, mennyire egybecseng egy másik szóval: fotoszintézis. Tehát azokkal az alapvető anyagcsere-folyamatokkal, amelyek során a növények napfény és levegő felhasználásával energiát állítanak elő, miközben saját maguk számára szenet kötnek meg. Szenet, ami bennük gyülemlik, párhuzamosan a fejlődésükkel, mert ez az ára annak, hogy mi, a környezetükben, levegőhöz jussunk.

Amikor körbenéznek ebben a teremben, két alkotó munkáit láthatják: festményeket, kisplasztikákat, installációkat. Ha a címkék olvasása előtti megérzésüknél eltévesztenék az alkotót, ne jöjjenek zavarba. Ugyanezt a hibát semmilyen más tárlaton, semmilyen más alkotói kombinációban nem követnénk el. Csakhogy e két művész munkái – egymás mellé állítva, egymással kommunikálva – olyan szintetikus világot teremtenek, amelynek alkotóelemei – a maguk groteszk és apokaliptikus mivoltában – a megtévesztésig azonos frekvencián rezonálnak. Az itt kiállított gyűjtemény egyszerre önmagára reflektáló tükör, a törött szilánkokban pedig fraktálonként tovább épülő kiterjedés. Mátrix és déjà vu egyben.

A munkákon óhatatlanul átüt egy bélyeg – mondjuk úgy –, egy nemzedéki vonás, amely mintha valahol mélyen végig húzódna az alkotások szövetében és hangulatában, nyomot hagyva valamennyin.

Kis Endre, ahogyan Soltis Miklós is, Szabadkán született 1980-ban. Miután Kis Palicson, Soltis pedig Kelebián kijárta az általános iskolát, 1995-ben, a szabadkai Építészeti Szakközépiskola ipari nyomtató technikus szakán osztálytársak, sőt padtársak lettek. Akkor még nem tudhatták, hogy új pajtásukban egy ösztönző pályatársra és igaz barátra leltek, mert ehhez már kellett a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (TAKT), alkotó énjük kibontakoztatásának inkubátora is.

De mi is az a nemzedéki vonás, aminek nyomai mindkettőjük munkáiban felismerhetők?

1980 – az év, amelyben Kis és Soltis született, mai szemmel nézve egy végtelenül izgalmas év volt. Na, nem önmagában, hanem abban a távlatban, amivé mára vált számunkra. Ez volt ugyanis az X- és Y-generáció határán billegő nemzedék, amely – bár a meghatározása szerint – még előbbihez tartozik, talán mégis inkább az utóbbihoz áll közelebb.

Gyerekkoruk – a 80-as évek – maga volt az offline világ, ahol még a képregény volt az ifjúság meghatározó médiuma. Tinédzser korukban – a 90-es évek elején – pedig már megjelentek az első videojátékok. Ezek a médiumok olyan mély vizuális nyomot hagytak az alkotókban, hogy a képregény, a videojáték és a digitalizáció más elemei a mai napig megjelennek a munkáikban.

1980 volt tehát a digitális bevándorlók és digitális bennszülöttek vízválasztó éve. Az akkor születettek ösztönös kritikával szemlélik a globalizációt, miközben ők voltak az elsők, akiknek analóg játékai mellett megjelentek a konzolok. És ők képviselik azt a generációt is, amelynek kínossá vált, hogy a környezettudatosság fontosságát csak az utánuk jövők fedezték fel.

Személyiségfejlődésükre – az idő mellett – a másik nagy hatást a tér fejtette ki. Jugoszlávia szétesése után, a 90-es években a horvátországi és boszniai háborúk, majd a NATO-bombázások teljesen átírták az utódállamok, benne Szerbia és a vajdasági magyarok sorsát. Mert egy háborúban álló ország állampolgárai számára nem csak az a kérdés, hogy a közvetlen környezetükben biztonságban vannak-e, hanem hogy lehet-e tovább élni abban a közegben. Ezek a kérdések az érettségi idejére nemcsak érzékenyebbé tette alkotóinkat az egzisztenciális témakörre, hanem a jövőjüket is determinálta.

Egy év budapesti Nemzetközi Előkészítő Intézet után Kis Pécsett, Soltis pedig Budapesten nyert felvételt a művészeti egyetemre, ahol – elsősorban az önmagukkal vívott küzdelmek árán – megtanulták formába önteni – szintetizálni – mindazt, ami bennük van.

Kis Endre munkásságát ma leginkább a hiperrealista stílusban megfestett, de kompozícióiban a destruktivizmus és szürrealizmus határán egyensúlyozó, montázselemekkel elidegenített festményeiről ismerhetjük fel. Az itt bemutatott alkotásai között láthatunk disztópikus tájképeket: lángoló erdőt, füstölgő gyárkéményeket, kigyulladt gyártelepeket. Ebben a sorozatban Kis a pusztuló, szennyezett és lemondásra ítélt közeget ragadja meg, amelyet a rurális vagy éppen magasművészeti környezetből beemelt elemek kontrasztjával csak felerősít. Láthatunk néhány alkotást Kis Signal Lost című sorozatából, amely a digitális eszközök jelzavarának analóg ábrázolása. Emlékeztetőül: ennek a sorozatnak az egyik első darabja egy hatalmas néptömeget ábrázoló festmény volt, amelyen a tömeg arcai, a fókusz vesztésével, a televízió hangyás képének zsibogó fekete-fehér szemcséivé redukálódtak. Annak a képnek a folytatása ez a sorozat, amit immár nem csak a televízióra, de a számítógépes és online hálózatvesztésre is kiélezett a szerző. Ezen kívül kisplasztika formájában háborús romokat ábrázoló alkotásokat láthatunk, figyelmeztetve minket arra, hogy bizonyos romokat sosem lehet már eltakarítani.

Soltis Miklós művészete a korábbi évek festészetétől és grafikáitól kiindulva az utóbbi években egyre inkább a materializált figurák, objektek, azon belül is az elektronikus szerkezetekkel mozgatott tárgyak irányába mozdult el. Motívumvilágát a korábbi festészetéből már jól ismerjük. Ezeket a motívumokat az álmaiban látott, és képzeletében finomra hangolt, majd asszociációkkal tovább- és újra gondolt karakterek képezik. Most zajló doktori kutatásában teoretikusan közelíti meg a képzőművészet és az azt megteremtő képzelet viszonyát. Az itt kiállított művei közül kiemelném az olajkút-sorozatát, amelynek részét képezik a Zsír és olaj 3/2, valamint a Megbeszélés című művek. Ezek a munkák variációk a Moby Dick-ből ismert bálna levadászásából és feltrancsírozásából eredő asszociációkra, melyeknél az olajkút-fejek a természeti világ ellenpontjaként nyilvánulnak meg. A másik munka, amit Soltis alkotásai közül külön megemlítenék, az a Siratóasszony temetése című műve, amelyben egy vajdasági városi legendát jelenít meg a szerző. Ebben az installációban a meditatívan mozgó olajfúró-fejek és sírás harmóniájában az abszurd fények bontják meg a gyászos monotonitást. Ez az abszurditás – érdekes módon – mégis autentikus, sőt autentikusabb, mintha csak egy steril közeg lenne, amelyből önmagában soha nem született volna városi legenda.

Kis Endre: Live, 2025, olaj, vászon,
50 × 50 cm

Kis és Soltis munkásságában nem csak a forrás, a tapasztalati közeg, és a motívumvilág hasonló, hanem a munkamódszerük is. Mindkettőjükről elmondható ugyanis, hogy kutató alkotók. Az alkotásaik a bennük megfogalmazódó kérdésekre adott válaszként manifesztálódnak, amelyek más-más megvilágításban újabbnál újabb kérdéseket vetnek fel számukra. Alkotásaikat azért szemlélhetjük a legtöbbször sorozatokban, mert ezek a témák ilyenkor kimeríthetetlen kutatási anyagok is számukra.

És éppen erre a gyakorlatra, az alkotói folyamatok szárnypróbálgatásaira, a technikákkal és anyagokkal való kísérletezés támogatására volt rendkívül inspiráló közeg a TAKT, illetve a Hevér-tanya, melyet Kis és Soltis a középiskolás éveiktől kezdődően rendszeresen látogattak, és amely miatt tulajdonképpen a művészeti egyetemre is jelentkeztek.

Arra a kérdésre, hogy művészeink munkásságára nézve mit jelentettek ezek az alkotótáborok, azt gondolom, választ kaphatunk a mai tárlatból. És ebben a válaszban nem csak a művek tartalma, színvonala beszédes, hanem maga a tény is, hogy Kis és Soltis fontosnak tartották itt, a Temerini Alkotóházban bemutatni munkásságuk mai keresztmetszetét.

Végezetül lenne itt még egy fontos megállapítás, ami – talán nem veszik zokon – nem kizárólag a mellettem álló két művészre, hanem kortársaikra, az utóbbi 15 év TAKT-osaira vonatkozik. Az itt felnőtt generáció állhatatossága nemcsak abban játszott szerepet, hogy a művésztelep idén megérhette a 45. évét, hanem abban is, hogy a vajdasági magyar képzőművészetet felhelyezte a kritikai képzőművészet térképére. Ebben Kis Endrének és Soltis Miklósnak is része volt, ahogyan sok más TAKT-osnak is, mert példamutatásukkal és a fiatalabb generációk biztatásával olyan alkotói műhelyt teremtettek, ami miatt ma nagyon is érdemes tekintetünket a vajdasági magyar képzőművészetre vetni.

Elhangzott: 2025. szeptember 27-én, a temerini Alkotóházban.