Gagyi Botond festészetéről
A legenda szerint, mikoron Diogenész megpillantotta ahogy egy gyermek pusztán két tenyerét összetéve iszik a forrásból, eme közvetlen egyszerűség és természetes eszköztelenség láttán, azon nyomban elhajította ivócsészéjét, megszabadulván utolsó tárgyi tulajdonától is amihez még ragaszkodhat. Eleve már maga a teste is bőven elég eszköz, tulajdon s teher a maga számára. Valójában lényünk mélyén valami teljesen másra vágyunk, nem holmi birtokolható alkalmatosságokra. Valami megfoghatatlanra, ami nem idevalósi, ami nincs alávetve az anyagi világ kérlelhetetlen törvényeinek, ám sem nem elérhetetlen, túlon-túli. Olyasvalamire, aminek körülírogatva számtalan nevet adhatunk, közvetve érezgethetjük, ámde megtapasztalni csak önnön valónkban tudjuk, az érzékeink, érzéseink és elménken túli birodalomban. Belőlünk ered, és kisugározva hatványozottan tér vissza. Mindig is mély-magunkban rejlett. Ez Önvalónk, önazonosságunk, valódi Énünk, amibe egyesíteni, reintegrálni igyekszünk halandó fiktív énünket.
A hermetikus tanok szerint egyetlen valóság van, és ez maga a tudat, a spirituális fény. Különböző formákat ölt éltünkben, s műveleteket hajt végre mibennünk. Feladatunk ennek a fénynek, tudatnak az előhívása és megvalósítása. Ez nem tanítható, elmagyarázhatatlan, fogalmakon túli, mégis valahogy meg kell valósítanunk magunkban. Gagyi Botond, a maga festői nyelvezetével, ennek a műveletnek képi megidézésére vállalkozik.
A májá fátyla mögül kinyúló tenyérkelyhei eme visszacsatolás beavató aktusának az óhaja. Őseredő fényszomjunk alapjeleivé válnak. Egyszerre felajánlanak és kapnak, átadnak és elfogadnak. Eleven oltárok és kolduscsészék. Talán az élet vizét, mennyei mannát, vagy a mulandóság pergő homokját próbálják megtartani? Ebben az életben mindannyian egyszerre adakozó teremtők és koldusok vagyunk. Egy mágikus aktus gesztusait látjuk, egy szakrális ajándék felmutatását, egyben a Fény kérelmezését. Szubsztanciák és esszenciák átminősülése forrong e tenyerekben. Különös átváltozások áramlanak belőlük oda-vissza. Az anyagok halmazállapot váltásai, közegcserék, átömlesztések és a természet törvényeit felülíró transzmutációk játszódnak le. Homokból átlátszó szellemi fluidum, vízből agyvelőcsírák párája, kagylószikrából meg lidérces elmeparázslás. Ebből derülése után patyolat zsarátnok, a bölcselet élő kavicsa. Mi a csuda zajlik itt? Netán csak Énhajnali harmatgyűjtés a tudatmezőről?
Az alkímia szerint maga az ember egy vegyítő edény, melyben tapasztalási műveletek érlelődnek. Botond, mint hivatásos fényvegyész tanonc, lenolaj-alkímista, eme képeivel betekintést nyújt számunkra a káprázatok függönye mögötti misztériumokba. Oda, ahol áthágódnak a természet törvényei, és behatol a szellem tudatot átminősítő fénye, vagy ennek hiánya lép fel, a kísértő setétség.
Az egyik festményén a fényajándék egy parányi hírnök közvetítésén keresztül érkezik. Türkiztömjén üzenete felszítja egy jány tövismadárdallamra hangolt parázskebelét. Egy másik hölgy azonban saját maga villanyozza be kiürült bordafészkét. Lélekröntgent végezve, szívébe markoló imájával tündevényeket űz ki egy kristályosodó koponyából. Az ártó fénykígyókat magába szippantja a megváltó ég.
Ezek szerint az ember benső dimenzióján belül ama Fény két irányban áramolhat. Termékenyen befogadva a zengő Igét, és néma fohásszal szívet adakozva. Napfény meg hiába cirógatja édenkertünket, ha lisztharmatálomba révült. Freskóba dermedten védtelenné vált. Elég egy repedés eszményeink s képzeteink falán, máris beslisszan rajta a sikamlós kétkedés, a színejátszó hidegvérű nihil. A kísértő gonosz, az önmagába tekeredő tagadás, mindvégig ott ólálkodott elmeültetvényünk falai mögött. A kígyó immár betört az Úr kertjébe, és bármikor levadászhatja az életvizet tartó szent kelyhet őriző madárkát.
Hogyan tudjuk legyőzni a bennünk fecseredő kígyót? A bűnbeesés önmagába kunkorodó nyálkás ösztöne egyenest lelkünkre szegezi küklopsz szemét. Nyitogatni kezdi hüllőségünk, magunk elől is rejtegetett fülkéit, azon sötét zugokat ahová befészkelheti magát, ahonnan lesből lecsaphat minden simogató szándékra. Delejes oculusával hüllővérűvé babonáz mindenkit, aki tekintetétől kísértésbe esik. Felébreszti a mélyen bennünk hunyó részvétlen ragadozót, és magával ránt csupasz cellájába. Az önmagába gabalyodott hüllőegónk gordiuszi csomója ő, aki felett az igazság pallosa ítélend. Ugyanakkor meg is szelidíthetjük bátor, tudatos szembenézéssel, felébresztve a bennünk élő spirituális párját, a kundalinit is. Tőle minden kettős hélix csavarodás bőrét vedli és kőbálvánnyá mered a kietlenség kirakatában.
Triptichonján, a világ átminősítésére és önmagunk újjáteremtésére tett kísérletet láthatunk. A két oldalsó figura felajánló gesztusával egy antik misztériumjátékot idéz meg. Egy természet és élet feletti csodát, a realitást meghaladó festői metonímiával, amiben az anyag állapotainak átminősülése lüktet. Kezükben a szervetlen anyagból szerves, majd abból valami fölöttes erővel bíró szellemi energia ragyogása bontakozik ki. Színe-váltó plazmatikus anyagon túliság. Bűvös átlényegülésnek lehetünk tanúi. Az emberben lezajló alkímiai átminősülések folyamatait, önnön valóját tovább teremtő jeleneteit látjuk. A női és a férfi princípium önbeteljesítésének kiáradását egyazon spirituális virradat érdekében. Hérakleitosz egyik töredékében (115.) azt állítja: „A léleknek logosza van, önmagát növelő.”
Botond hermetikus műveletet láttat. Kétféle fénynemzést, ami egyben teremtő átvalósulás, áldozati felajánlás és fensőbb adomány átvétele. Egy örök ifjú férfielv, egy mai kúrosz tenyerén, igéző tekintete, hegesztő figyelme hatására a közönséges agyagból egy kitágult agyvelő éled. Ez az éberség óceánjában ragyogó plazma, maga a Logosz fénye is lehet. A jobb szárnyon egy koré, a szűzies nőiség alapelve, hatalmasra dagadt áttetsző szívét ajánlja fel, lángra lobbantva az odaadottság éltüzét. A szív-fényforrás körül eleven szénné válik a lég is. A szeretet pörzse világol. A sűrű agyagból és az áttetsző kristályból eleven tüzeket képes csiholni az ember.
Valójában mi is az az erő aminek hatására világok alakulhatnak át? Micsoda hatalommal bírunk?! Mi kell hozzá? Elég egy érintés, spirituális hívás, hangoltság, éber figyelem, tudati jelenlét? Ezekkel létrendbeli változásra képes az ember. Erre hivatott. Az anyagi világot felemelni, átminősíteni, egyben önmagát is átlényegíteni. Az emberi szellem és a világ kölcsönösen átvarázsolják egymást. Az előzetesen megteremtett világvadon, az emberi szellem és lélek érintésére, addigi állapotából elragadtatik. Transzmutálódik és transzfiguráción megy át. Egyben transzfúzió, létátömlesztés is áramlik a két regnum között. Az ember a Teremtés folytatójává válik. Mindezt a festő a természet törvényeinek áthágásával próbálja színes lenolajba sűríteni. Az anyagok és a motívumok minőségugrásával jelzi. Állagainak áthelyezésével, transzpozíciójával, kőzegcseréjével, halmazállapot váltással, színeltolódással, és hőfok átáramoltatással, az őselemek átváltoztatásával. Homokból víz, vízből agyag, ebből plazma, sziklából víz, ebből tűz, gőzből kristály, amiből tűz, füstből plazma, stb. Ezekkel a festői műveletekkel átléptet egy nemlineáris dimenzióba. Megidézi a bennünk rejtekező sóvár csodavárást. Így át-valóság kibontó, révítő delejesség sugárzik képeiről.
Ébredésre, világosságra vágyunk. A béke véghetetlen tengerére, amit csak elmebarlangunkon kívül, és csontkupolán túl lelhetünk fel.
Ennek remény villanása, a középső képen, a koponyaüreg üdvös trepanációján betűző ég transzcendens kékje. Halandó énünk csontverme mélyén bújt meg. Fakó neuronkocsonyába rejtőzött s remeg, amíg a betörő kristályos ég fénye meg nem simogatja. Egónk kavernája ez. Homályos, hideg, kietlen vacok. Minden meddő gondolatunk és vak indulatunk gőze kicsapódik, aszott kocsonyává sűrűsödve a kotorék alján. Ámde ez ritka kincs, mivel ez a rücskös trutymó, agytelevény, tudattrágya. Ezt a mindennapi öntudatlan elmeterméket kell fénnyel és szívmeleggel átminősíteni. Egy háromszögű fényszemen keresztül éteri világosság özönlik be a csontsziklák bugyraiba. Megeleveníti a meanderes ragyát, s az elmehumusz nyálkás csillogással végre fényre ébred.
De mindezt eltávolodva szemléljük, bár képzetesen a koponyaüreg belsejéből, mégis a festményen kívül állva, mint egy virtuális terrárium üvegfala mögül. Ki is valójában a szemlélő? Ki az, aki mindezt tudatosítva látja? Mi is akar lenni ez a szürkevelős vápa, s rajta kő fejhéj? A tudat csontbölcsője? Saját igazi Énünket keressük. Magát a keresőt keressük, meg a keresést a vélt forrásának a kivetítése által. Leereszkedvén önnön elménk grotta méhébe, agykérgünk hornyolt televénypárnáira, gondolataink ingoványos barázdái közt botorkálva, vermünk aljára érve, az egyedüli megváltó kijárat a szentháromszögű rés felettünk. Isteni szem, azúr üdvnyílás. Szabadulásunk elmekelepcénkből.
Az öntudatra ébredés ízzó képjelei ezek a vásznak. Hogyan érhetem el a nyíláson túli véghetetlent, ezt az újbóli, ezúttal szellemi fényre születést? Hogyan bontakoztathatom ki magamból ezt a Fényt? Teremtő erőmet kivetítve mint Igét és látomást, meg szívgyújtással, a szeretet átminősítő útján, vallja Botond. A numinózum behatolására várva, átvarázsló önteremtéssel s magam elajándékozásával, fényarany minőségűvé válhatok. Van kiút képzeteink csontbarlangjából, – alkímiai transzmutáció által. Kikecmeregni a Valóságba, a tudat álomtalan, kiterjedés nélküli kékített végtelenjébe. Ehhez előbb le kell ereszkednünk csontos agyhéjunk sziklaüregébe, az éberség fényszilánkját keresve, amit csak akkor pillanthatunk meg, ha levedlettük hüllőénünk kápráztató egobőrét. Ezt kataklizmaszerű váltás, képzet, forma- és színfalvedlés kíséri. Egy háromszögű tudatsugár derűs kékje.
A borítóképen a művész The Last Tentacle of Medusa című festménye látható.
