A huszadik század két nagy elméje, Albert Einstein és Sigmund Freud egy nemzetközi szervezet felkérésére levelet váltott egymással, a háborúról, az okokról, a megelőzés lehetőségeiről. A levélváltás Háború, de miért? címmel jelent meg egy vékonyka kötetben. Einstein a nevelés szerepét tartotta kiemelkedőnek a háború megelőzésében, „neveltetésünk a bölcsőben kezdődik: a földkerekség minden édesanyjának felelőssége gyermekeit a béke megtartása érdekében nevelni.” Megállapítja, generációk sora szükséges ahhoz, hogy ez a fajta nevelés hatásos lehessen.
Freud utal az állatok és az emberek közötti hasonlóságra: „Az emberek lényegében erőszak alkalmazásával oldják meg érdekellentéteiket. Így van ez az állatvilágban is, melyen talán jobb lenne nem felülhelyezni magunkat.” Einstein és Freud is pacifistának vallja magát, Freud ezért kérdezi: „Meddig kell tehát várnunk, amíg a többiek is pacifistává válnak? Nem lehet megmondani, de talán nem lenne egy utópikus reménység megjósolni, hogy a kulturális beállítottság és a jövendő háborúktól való jogos félelem befolyásoló ereje véget vethet a háborúskodásnak.”
1932-t írunk, 14 évvel az I. világháború befejezése után, hét évvel a második kirobbanása előtt. Ezek az évek is, akár a megelőzők, akár a következők, nem a háborút kirobbantani akarókra voltak veszélyesek. A probléma azokkal volt, akik nem akartak háborút, akik a konfliktusokat harc nélkül próbálták megoldani. Jean Jaures francia politikust, akit a „világ lelkiismeretének” neveztek, háborúellenessége miatt gyilkolta meg egy háborúpárti, nacionalista merénylő. Bertrand Russell filozófust, matematikust állásából bocsájtották el pacifizmusa miatt, sőt, féléves börtönbüntetést is kapott. Bálint György egyik írásában azt világítja meg, hogy a békét, erőszakmentességet hirdető Mahatma Gandhit európai körútján miért fogadja értetlenség az 1930-as években.(Gandhi ellen többször követtek el merényletet, egy nacionalista ölte meg.) A pacifizmust, régebben, írnám, de még most is, sokan és sokszor a gyávasággal azonosítják (az első világháború alatt Angliában harcias nők megalapították a Fehér Toll Rendjét, fehér tollakat adtak a civil ruhát viselő férfiaknak, a gyávaság jelképeként).
„Kitűnő államférfiak, kitűnő tudósok és kitűnő írók hirdették a hazugságokat, bizonyították, hogy a háború a békéért, a kultúráért folyik, hogy az ellenség barbár és kisgyerekeket reggelizik. Aki pedig nem volt hajlandó velük hazudni, azt hazaárulónak nevezték vagy – a finomabbak és a „megértőbbek” – elmebetegnek. Végül pedig az egyik fél győzött – és egész Európa ittmaradt legyőzötten.” – írta Bálint György.
Politikai elemzők, történészek képesek kijelenteni háborúk előzményeinek elemzése után, hogy pedig senki nem akart háborút. Ennyire nehéz reálisan belátni, hogy sokan akarták, akarják a háborút, mindenféle önös érdek miatt, kár és káros letagadni. Akarják többek között a fantázia nélkül élők, akik elképzelni sem tudják, mi történik a háborúban, és akarják a saját fantazmagóriájuktól elvakultak, elborultak. Az első és második világháború kitörése előtt évekkel készültek már bizonyos országok, kormányok a háborúra.
A forgatókönyvek azonosságai nyilvánvalóak, kezdődik a készülődés a háborús nyelvezet túlburjánzásával, amikor a harc, küzdelem, támadás, védelem, csata, győzelem szavak egyre gyakrabban fordulnak elő a kormányzati beszédben, amikor a kormányok vezetőinek, a vezéreknek, a diktátoroknak egyre keményedik az arca efféle szavak kiejtése közben, folytatódik az ellenség kijelölésével, az ellenség meggyőző eszközökkel történő, közös ellenséggé tételével, a vádakkal, hogy ránk akarnak törni, veszélyeztetnek, nekünk kell először lépni, végül az ellenség elembertelenítésével. A háború kirobbantása után aztán az áltató eufémizmusok, amikor a háborúban elesettekről tudósítanak. A háborúban az emberek nem elesnek, a háborúban meggyilkolják, legyilkolják az embereket/a háborúban meggyilkoltatják, legyilkoltatják az embereket.
Latzkó Andor, akinek az első világháborúról szóló beszámolója 1917-ben jelent meg több nyelven, hogy a háborús cenzúra rögtön betiltsa, írja Emberek a háborúban című könyvében a szabadságról a harctérre visszautazó katonákról, hogy van bennük némi megkönnyebbülés, mert nem kell tovább alakoskodniuk az otthoniak előtt, „akik számára az öldöklés és halál borzongás nélkül tárgyalható közhely csupán”.
Az az állítás, hogy egy háború átélése visszatarthat egy jövendő háborútól, nem állja meg a helyét, hiszen a huszadik század legnagyobb, ámokfutó tömeggyilkosa például az első világháborút akarta újrajátszani, csak más befejezéssel.
Amosz Oz Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című kötetében leírja, hogy pacifistaként részvételét két háborúban is, nem szégyelli. „Soha nem harcolnék területszerzés céljából, azért, hogy a nemzetnek legyen még egy szobája. Soha nem harcolnék szent helyekért, úgynevezett nemzeti érdekekért. Ám, ha harcolnék, úgy harcolnék, mint akibe belebújt az ördög, úgy harcolnék az életért, és a szabadságért. Semmi másért. Ez talán szakadékot teremt köztem és az átlagos európai pacifista között, aki állítja, hogy a világban legnagyobb gonosz a háború. Az én szótáramban a háború rettenetes szó, de a legnagyobb gonosz mégis az agresszió.”
Talán ideje leszámolni azokkal a feltételezésekkel, hogy minden ember jónak születik, hogy minden ember alapvetően jó, bár szívesen hinnénk benne, és ne zárkózzunk el egy buddhista szellemi vezető kijelentésétől sem: az emberben a könyörületesség és a bölcsesség hatalmas erő-tartaléka rejlik.
Az ember agresszióval születik, a nevelés, az emberi társadalom írott és íratlan törvényei abban segíthetnek talán, hogy indokolatlan támadásokat, állati ösztönöktől vezérelt alaptermészetét túlhaladva, ne kövessen el. Elég csak egy tényező hiánya, talán a jóra való törekvésé, máris megháborodott agresszorként működik. Ideje lenne már a gyermekek ártatlanságának mítoszával is leszámolni, a számtalanszor efféle témákhoz odaráncigált Nyilas Misire vagy A legyek urára utalnék, nem mellékesen emlékeinkre, frissen szerzett tapasztalatainkra támaszkodást javasolva a véleményalkotáshoz.
A szeretetet, akárhonnan letéphető és akárhova felragasztható matricaként emlegessük-e itt, és a műveltséget, mint agressziót gátló tényezőt? Utóbbinak ahhoz, ki milyen jó ember, ki milyen békeszerető, békét akaró, az égvilágon semmi köze nincsen. A jugoszláv polgárháború egyik hírhedt tömeggyilkosa pszichiáter volt, aki jelentős irodalmi műveltsége mellett verseket is írt, és tizenhárom évi bujkálás után, elfogása után sem ismerte el bűneit. Emlékeztessünk-e, botcsinálta fiók-moralistaként, hogy a bűnösség be nem látása a bűnösség duplázását jelenti? Mire mennénk vele?
A jugoszláv polgárháborúról többen jelentették ki, évekkel a befejezése után, hogy közelsége ellenére is távolinak tűnt. Lehet, hogy egy háborút közvetlenül megelőző utazás miatt, nekem hatalmas trauma volt, és nagyon közeli. Dubravka Ugresic könyveit, amelyekben leírja a polgárháborúban széthullott Jugoszlávia emigránsainak hontalan vergődését, összerándult gyomorral olvasom.
Nemzedékek nőttek fel, megkímélve a háborúk említésétől is, és nem tudható, a megkímélés jót tett-e nekik? Kialakulhatott-e így bennük zsigeri iszonyat a háborúk iránt? Tudják-e, hová vezethet az agresszió, akár a céltalan, akár a célt talált? Megfelelő kímélet-e, ha nem hívjuk fel figyelmüket hatásosan a veszélyre, annak biztos tudatában, hogy a történelem mindig ismétli önmagát? Virginia Woolf 1938-ban közreadott, Három adomány című esszéjében írta: „úgy kell nevelni a fiatalokat, hogy gyűlöljék a háborút”. De ki figyelt oda, ki figyel tudósok, művészek háborúellenes szavaira?
Annie Lauran még a múlt század hetvenes éveiben végzett felmérést gyerekek és felnőttek között, a második világháborúra vonatkozó kérdéseket feltéve, döbbenetes mértékű tudatlanságot feltárva.
Szeretnénk ellentmondani, szeretnénk cáfolni, mégis lehet, fájdalmasan lehet, Richard Flanagan gondolatai az erőszakról igazak: „Egy pillanatig úgy rémlett, megértette egy rémisztő világ igazságát, amelyben nincs menekvés a borzalom elől, melyben az erőszak örök, a nagy és egyetlen bizonyosság, nagyobb a civilizációnál, amelyeket létrehozott, nagyobb bármely istennél, akit ember imád, mert ez maga az egyetlen igaz isten. Mintha az ember csak azért létezne, hogy továbbadja az erőszakot, s így biztosítsa magának örök uralmát. Mert a világ nem változik, ez az erőszak mindig létezett, sohasem fog kitörlődni, emberek fognak meghalni más emberek csizmája, ökle, borzalma alatt az idők végezetéig, és a teljes emberi történelem az erőszak története.”
Az indokolatlan agressziót az emberből eltüntető tényezők közül nem véletlenül hiányzik a vallás, helyhiány miatt sem célszerű felsorolni a különböző vallások nevében elkövetett atrocitásokat, bűnöket, mulasztásokat, háborúkat. Popper Péter írja, hogy csak elnézi: „A nagy egyházak milyen sok szép és jó dolgot hirdetnek, tanítanak: szeretetet, toleranciát. A hinduknak volt hatezer évük rá, hogy az emberiséget megjavítsák, a zsidóknak négy-ötezer évük, a buddhistáknak két és félezer, a keresztényeknek kétezer, a muszlimoknak ezerháromszáz, és mi az eredmény? Valami nem stimmel?”
A történelem a háborúk története, és a különböző helyszíneken fellelhető Hősök Terein, uralkodók és szentté avatottak mellett hadvezérek szobrai díszelegnek. (A.J. Toynbee történész szenvtelennek szánt véleménye sem fest szebb képet a történelemről, szerinte nem más, mint egyik mocskos dolog a másik után.)
Már az időszámítás előtt könyvek íródtak a háború művészetéről, hogy utódok lapozgassák majd, sikeres hadjáratok reményében. A háborúk mindenféle jelzőket és neveket kaptak az idők során, valósnak vélt indokokat. Az egyik oldal hősei a másik oldal szörnyetegeivé váltak.
A huszadik század addig soha nem látott módon bővelkedett háborúkban, és a háborúkat átéltek, túlélők könyvei is megjelentek sorra, gyarapítva a kollektív emlékeket, de el nem tántorítva háborúzni szándékozókat szándékaiktól. Van, akinek elég egy túlélő emlékező meghallgatása, elolvasása, hogy meggyőződéssel jelentse ki: soha többé háborút. Van, aki mindenféle traumát, következtetések és tanulságok levonása nélkül, gyorsan elfelejtene. Van, akit hidegen hagy bármiféle emlék, összegzés, tapasztalat, nem fedez fel bennük visszatartó erőt, semmiféle útmutatást nem vél felfedezni bennük a jövőt illetően. Lassan kihal a huszadik század utolsó tanúinak, bűnöseinek és áldozatainak nemzedéke, halkul a hangjuk, ahogy múlik évre év.
Így a XXI. század sem marad ki a háborúskodásból, nem nyílik új fejezet az emberiség történelmében, nem befolyásol semmit a technológia csúcsra járatása, az emberiség kollektív tapasztalata. „Megesett, tehát megeshet újra: ez mondandónk lényege. Megeshet bárhol. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonyosan megesik, hogyan is mondhatnám.” – így Primo Levi. De megesik, kezdődnek háborúk megint, háborúk, amelyekről évszázadokkal ezelőtt a furfangos manipulátor Machiavelli jelentette ki: „A háborút akkor kezded el, amikor akarod, de nem akkor hagyod abba, amikor szeretnéd.”
Egy 18. századi politikus állítását, mely szerint a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jók csendben maradjanak, egészíti ki egy huszadik századi író azzal, hogy a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a rosszaknál legyen a fegyver. (Jó hír a fegyvergyártóknak!)
Reménytelenül idejétmúltnak tűnik mindenki, aki a háborúk megakadályozására szólít fel, mintha egy elemes szerkezet egyik, beépített elemének létjogosultságát vitatná, és talán sajnálatra méltóan naivnak, aki a béke szót kiejti, mint élet-idegent.
Az első világháborúról készült, talán legismertebb festmény John Singer Sargent képe, a Gassed, amelyen egymás vállába kapaszkodva haladó, gáztól megvakult katonák sora látható, amint elesett, földön heverő társaik mellett a harctéren haladnak. Erőltetett-e a hasonlat velük, ha a jelenben élő, vakon botorkáló emberiségre gondolunk? Hányan tiltakoznának most, így kiabálva: Nem igaz, én látok?
Az újra és újra felszínre bukkanó késztetést nehéz legyűrni, hogy hatásvadász ajánlásként, háborúról szóló könyvek és filmek végeérhetetlen listáját adjam közre, mindenféle kísérő szöveg nélkül, s aláfestésként, bármilyen közhelyesnek tűnjön, John Lennon Give peace a chance dala szólna.
Az újra és újra felszínre bukkanó késztetést nehéz legyűrni, de nem is kell talán, hogy atavisztikus átkokat szórjon az ember (halak szájából néma buborékok) a háborúkat kirobbantókra.
„Mert van oltalom minden létező/ ellen, legyen tűz-víz-fagykár, vihar – /eltöprenghetsz a változatokon:/ az ember ellen nincs oltalom.” (Harry Martinson)
