Ești cam constipat, frate.[1] – köpött szemeim közé a kéretlen üzenet első mondata, amolyan köszönés gyanánt. A szombat éjjel bevillanó, lakonikus „levél” egy ismert színrendezőtől érkezett, aki, mint suta mondataiból kiderült, nem szimpatizál kritikámmal, mely jelen lap hasábjain látott napvilágot júniusban. Végtelen konfliktuskerülésemnek tudható be, hogy nem idézek többet a hozzám intézettekből, de biztosíthatok mindenkit afelől, hogy külön ki volt hangsúlyozva, mennyire gyűlölöm a nézőket, milyen kevés kapacitásom van bárminemű humorra, és, hogy az előadás nézésekor már fejben írom a kritikát – az utóbbiban van igazság, urambocsá.
Úgy döntöttem hát, pár recenzensekre vonatkozó verdiktumot hagyok az utókornak, hogy a mindenkori színházi és egyéb alkotó felkészülhessen az ádáz visszhangra, átüthetetlen vértezetet kínálva így a recepció recepciójának. Következzen tehát néhány olyan axióma, mellyel retorikailag könnyebben lehet megsemmisíteni a vitaindítók érveit, a kulturális tápláléklánc legalján elhelyezkedő kritikusok reflexióit.
A kritikus rossz tanító csupán, ne orientáljon, bőven elég az interpretáció
Téved, ki azt hiszi, joggal tulajdoníthat a művészetkritikának kánontermtő, közízlésformáló szerepet. Egy Susan Sontag nevű szerző így nyilatkozott egyszer Against Interpretation című esszéjében: „A kritikának azt kell megmutatnia, miként van az, ami van, nem pedig azt kell közölnie velünk, mit jelent.”[2] Nos, ez a kijelentés nem, hogy röhejesen blőd, de természetesen teljesen hibás is. Miért ösztökélné a kritikaíró bármiféle szkepticizmusra olvasóját? A kultúripar tökéletesen sokszínű palettát biztosít a fogyasztói társadalom minden tagjának – sületlenség lenne azt bármiféleképpen elutasítani. Kiszolgálni a forgalmazást mondhatni helyes viselkedés, polgári jólneveltség kérdése. Zabáljunk be mindent két pofára, amit a művészet terülj-terülj asztalkáján elénk tolnak! Ha meg igazán jóllaktunk, böffentsünk diszkréten, illedelmesen megköszönve a királyi vendégséget. Csak a gourmand falatozik kimérten, fogásait gondosan megválogatva – az efféle viselkedésről pedig tudjuk, hogy deviáns, sőt módfelett perverz. Sose törődjünk a teljes elnehezedéssel, görcsölő hasunkkal!
A kritikus frusztrált dilettáns, nem szakmabeli
Köztudott, hogy a színikritikus az a színész, rendező, akit tehetségtelensége okán nem vettek fel a főiskolára. Ugyanez a helyzet továbbá az irodalomkritika kultiválóival – akik jópár könyvet elolvastak életükben, középszerű, vagy legalább méltányolható produktumot viszont mégsem tudtak létrehozni soha –, de a zene-, a film- és a médiakritikusokkal is. Woody Allen nyomán mondhatnánk azt is, hogy: aki tudja csinálja, aki nem, az kritikussá lesz. De mi a helyzet akkor a színházakkal, akik megannyi protokolljegyet osztanak a recenzenseknek? – kérdezhetné méltán az olvasó. Miért várják hát tárt karokkal az irigység és rosszindulat apostolait? Mi végett támogatják állhatatlan ámokfutásukat, fröcsögő fajtalankodásukat? Romlott kéjelgése ez megannyi teátrumnak – végignézni, akár Nero Róma leégését, hogy jegyzetelnek, kaparják le előadások közben irreleváns gondolataikat ezek a boldogtalanok. Kinek jó ez? Az alkotóművészeknek, a közönségnek biztos nem! A szakmai elit pedig őrült lenne efféle kontárokat figyelembe venni. Csak ismételni tudom magam: furcsa és érthetetlen. De az intézményekről majd inkább egy másik írásban!
A kritikus szubjektív zsarnok, nem objektív mérce
Bálint György, múlt századi és szociálisan igencsak érzékeny kritikusunk ezt írja Intelmek kezdő felháborodókhoz című esszéjében: „Mi háborítja fel a szellem emberét? Semmi esetre sem sze mélyes ügy. […] Valami szemé lyentúli kell hozzá, valami általános elvi.” Igaz lenne ez a műbírálóra is? Természetesen nem – a kritikusra elsősorban nehéz lenne a „szellem embere” címet aggatni, másodsorban a recenzens bárhogy is próbálkozik, soha nem lesz igazán „személyentúli”. A Bálint-idézet ragyogó példája a „kritikus, mint tárgyilagos mutató” mítosznak. Ha ezek a görcsös firkászok ténylegesen elfogulatlanok, miért találkozunk soraikban rendre az írói stílus, rendezői habitus vagy a színészi játék szőrszálhasogató és személyeskedő elemzésével? Nem is kérdés: mindennemű kelletlen reflexió szubjektív harsogás csupán.
A kritikus sorsa, avagy a nagy verdiktum
Mit kezdhet hát egy „civil”, egy sikeres vagy kevésbé sikeres művészember a recenzenssel? Többnyire semmit. Hogyan kéne akkor társadalmilag viszonyulni a műbírálóhoz? Leginkább sehogy. És végül: milyen legyen maga a kritikus? Főként semmilyen. De talán ne is legyen egyáltalán, hisz úgy is gyűlöli a nézőket.
[1] Magyarul: „Elég karót nyelt vagy, tesó.” A „constipat” szó szerinti jelentése a román nyelvben „székrekedéses”. A „frate” informális megszólítás, a magyar „tesó” vagy „öcsém” megfelelője.
[2] Susan Sontag: „Az értelmezés ellen”, ford. Rakovszky Zsuzsa, Holmi, 10. évf. 3. sz. 1998, 424. old.
