Kilépés a keretből címmel nyílik 2026. július 9-én, csütörtökön este 7 órától UJVÁROSSY LÁSZLÓ vizuális művész életmű-kiállítása a Római Katolikus Püspöki Palota második emeleti termeiben. Az alkotóval, az Újvárad alapító tervezőjével a tárlat előkészületei közben beszélgetett Szűcs László.
Szűcs László: Negyvennégy éve nem volt egyéni kiállításod Nagyváradon. Ennek elsősorban Nagyvárad az oka, te vagy az oka, netán a kettő együtt?
Ujvárossy László: Inkább én vagyok az oka, mert én nem gondoltam soha azt, hogy ilyen nagy művész lennék. Inkább pedagógus voltam, és amiket csináltam a 80-as években, azok játékok voltak. Akkor nem úgy éltük meg a művészeti életnek azt a részét, hogy ki a művész. Mindenki egyformán jó volt. Nagyon jó csapatban voltunk és örültünk, hogy együtt vagyunk. Így tudtuk feledni egy kicsit azt a bezártságot, amiben éltünk. Akkoriban kezdtem a kisegítő iskolában tanítani. Eleinte szomorú voltam, mert úgy éreztem, nem igazságos, hogy három diploma – tervezőgrafika, képgrafika és könyvgrafika – mellett egyiket sem csinálom. Kikerültem az egyetemről és egyiket sem csinálhattam. Egészen új terület a szellemi fogyatékkal élő gyerekekkel való foglalkozás, amihez nagyon sok pszichológiai tudás is kell. A pedagógiának ez a része egy speciális pedagógia, amire nem voltam felkészítve, miközben úgy éreztem, ez egy büntetés. Végül nagyon jól sült el, mert a gyerekek csodálatosan tudtak rajzolni, nekem élmény volt velük dolgozni.
SZL: Aligha gondoltad volna a nyolcvanas évek közepén, hogy 2026-ban egyéni retrospektív kiállításodon az ő rajzaik alapján készült munkáid töltik be a tér elég jelentős részét?
UL: Erre nem gondoltam egyáltalán. Annak idején csináltam olyan performanszokat a gyerekekkel együtt, például fotóztam a gyerekek portréit, és rájöttem, a gyerekportré és a kézről készült rajz között van valamilyen összefüggés vizuálisan. Ezt dokumentáltam fényképekkel. A rajzokat pedig gyűjtöttem. Egyik volt tanárom, Nica Joachim mondta, ne a pedagógiára koncentráljak, hanem próbáljam meg a képzőművészet felé vinni ezt az élményanyagot, mindazt, amit ott megélek. Így jöttem rá arra, valóban nincs értelme, hogy én most pedagógiai disszertációt írjak. Én képzőművész vagyok, ha ez az én területem, akkor próbáljam meg hasznosítani. Néztem ezeket a rajzokat, utána pedig olyan témákat adtam, ami nekem megfelelt. A gyerekek teljesen tudatlanul csinálták, abszolút intuitív módon. Egy kicsit élősködtem rajtuk, mint a víziló hátán a kismadár. Az intuíció nálam nem volt olyan erős, mint a gyerekekben. Az egész belső világuk kivetítése valami fantasztikus. Én racionális alkat voltam mindig. Ez nekem nagyon jól jött, kiegészítettük egymást, együtt alkottuk meg a dolgokat. Utána jött az, hogy a kezekből csináljanak virágot, kézállatot.
Aztán 84 ben, amikor már tudtam, hogy lányom lesz, elhatároztam, egy hozománysorozatot fogok készíteni, ami idézőjelben hozomány, egy hozományszimbólum, végül sorozat lett belőle. Egyébként sorozatokban gondolkodtam mindig, s ez volt a legnagyobb sorozat. Abban az időben olvastam, a népnek volt egy mágikus szokása, hogy termékenységi virágokat rajzolnak az asztal és az ágy alá. Amikor elolvastam, ez engem felvillanyozott. Úgy gondoltam, ebből kell valamit csináljak, mert ez abszolút kortárs gondolkodás. Úgy gondoltam, a népművészetet kell tovább vigyem, ezt kell valahogy a kortárs művészetbe beépítenem. Azt viszont nem tudtam, milyenek ezek a termékenységi virágok, nincs is róla leírás, mert hát azt üldözték, aki ilyesmivel foglalkozott.
SZL: Ki kellett találnod?
UL: Ezt ki kellett találni. Na most a fogódzó a székely népművészeten belül a bútorfestészet volt, mert ott is vannak virágok. Gyerekkoromban, amikor láttam ezeket Ditróban és a környékén, Szárhegyen, csak annyit tudtam, ez gyönyörűen díszíti a lakást, de azt akkor nem tudtam, hogy mindennek jelentése van. Miután elolvastam a Székely bútorfestészet című könyvet, akkor kiderült számomra, ezeknek mély tartalmuk van, például a spirálrózsa meg a macskanyom rózsa motívumokat azért rajzolták, hogy ijesszék el a rossz szándékkal érkezőket a házból.
SZL: Ezekben a motívumokban erotikus üzenetek is vannak?
UL: Erotikus üzenet a tulipános ládában. A tulipános láda középső része az asszonnyá válás jelképe, a tulipánon keresztül jár a kulcs. Abszolút jelen van ebben az erotika. Abban az időben ez nagyon elbűvölt engem, és attól a pillanattól kezdve úgy alakítottam ezeket a virágformákat, hogy ebben legyen erotika is. Ezekkel tudtam átvészelni 84-től 89-ig a rendszert.
SZL: Ha már a rendszert említetted, egy másik teremben láthatóak a politikai üzeneteket hordozó, társadalmi fogantatású munkáid. Ezekről is beszéljünk, milyen üzeneteid vannak a múltból a jelenre vonatkozóan?
UL: Előszedtem olyan munkáimat is, amelyek nem mindegyike volt kiállítva. Ez a színes kép például úgy született, hogy amikor a régi rendszerben a kötelező villanyoltás volt, kinéztem az ablakon, és azt mondtam: te jó ég, hány ezer ember néz most ki most ugyanígy az ablakon, hogy mi történik, és milyen mérgesek lehetnek. Ez a sötétség annyira hatott rám, hogy odarajzoltam két kutyát, és az egészet egy kígyó öleli át, és a szemek látszanak. Ez nem egy narratív kép, hanem a szimbólumoknak az összerakása. Azt is mondhatnám, a szocialista gettó, ez a bezárt rész, ahol vagyunk. Ezt természetesen akkoriban nem lehetett kiállítani. Gittai Istvánnak volt egy olyan című kötete, hogy Mennyi mennyi levegőre. Én terveztem a borítót, abból aztán született egy kép. A madár és a szabadság kérdése a repülés, a szabad repülés a szabadság. Madárcsőr látszik, bent vannak egy mocsárban, vagy valahol besüllyedve. Van egy, amelyik kiemel egy szemet. Ez így, amikor most elmondom verbálisan, nagy hülyeségnek hangzik.
SZL: Meg kell nézni.
UL: Meg kell nézni. Ezek igazából spontán módon jöttek létre. Racionális vagyok, de amikor alkotok, meghúzom a kört és elrugaszkodom a rációtól, tényleg az intuitív mező működik. Érdekes módon, az ilyen munkák közül volt, amit kiállítottak, nem mindent tudtak értelmezni. Itt van például ez a 82-ben készült képem, a Requiem. Kicsi munka. Amikor közös rajz kiállításunkat bezárták, pontosabban megnyílt a kiállítás, de Kovács Károly performansza után bezárták, azt mondták, eltűnt a kulcs, és nem nézhette meg senki, akkor rajzoltam egy gyászjelentésre egy kottalapot.
SZL: Amin nincsenek hangjegyek.
UL: Nincsenek hangjegyek, csak szünetjelek, meg egy madárka van még ott, és ráírtam, hogy Requiem. Megkérdezték, ez micsoda? Mondom Mozart, Requiem. Akkor jó, így már semmi probléma nem volt. Ki volt állítva.
SZL: Az előbb a repülésről is beszéltél, mellettünk itt van egy repülőgép nélküli propeller. Nyilván, ez is a szabadság iránti vágyadat fejezi ki.
UL: Természetesen, ez szabadság-szimbólum számomra. Az egyik kollégámnak volt nagyon sok régi tárgya, ezek közül megvettem ezt a propellert. Ebből készítettem egy művet, aminek az lett a címe, hogy A Szabadság disszertációja.
SZL: Az utolsó teremben milyen műveid kaptak helyet?
UL: Elsősorban azok a munkák, amik ki voltak állítva a tavaly a Pesti Vigadóban. A Radnóti emlékév tiszteletére készítettem ezeket a virágokat, A fák vörös virágokat lázadnak címmel, ami Radnóti Tavaszi vers című költeményének az első sora.
SZL: Azért a virágok mellett kígyófejek itt is felbukkannak.
UL: Igen, visszatérnek, de már lefele irányul a fejük, ugye, a kígyófészket már felszámolták, de a félelem még bennünk van, hogy bármikor előkerülhetnek. Ott van még a 2022-es Béke című mű. Akkor tört ki a háború, ami a közelünkben van, és nem hagy nyugton minket. Azért van ott olyan gyerekkéz, amibe már egy fegyvert raktam. Játékfegyver, hiszen inkább játék legyen, mint háború. A szemközti falon egy kiszáradt kút van, a lélekvirág, meg a pszichopomposz, a ló, amelyik a lelket átviszi a túlvilágra.
SZL: Ezzel megérkeztünk a jelenbe, a művészeted jelenébe.
UL: Igen, megérkeztünk a jelenbe. Van egy olyan munkám, hogy a boldogságot keresem, megyünk szembe a boldogsággal. Oldalról viszont mást mutat, azért, mert a politikum, a társadalomban levő igazságtalanságok, az elnyomás, a hatalom elnyomása mindannyiunkat, de főleg engem megrontott. Megrontotta a szabadságomat. Annak idején, ha kimehettem volna Nyugatra, nem végleg, hanem csak egyszer kimehettem volna, akkor lehet, most jobban hangzana a nevem. Hátulról nézve a mű azt jelenti, hogy visszanézek, és bizony, az unokákra gondolok, milyen lesz a jövőjük. És ez egyáltalán nem tesz optimistává.
SZL: Ha a 44 évvel ezelőtti Ujvárossy László ma végigsétálna ezeken a termeken, milyen érzései lennének? Persze, ezt meg is lehet fordítani. Ha mai fejjel nézed a 84-85-86 os képeidet, milyen gondolatok születnek benned? Az összkép alapján mintha a világ nem is változott volna olyan sokat.
UL: Változik minden, az egyetlen állandó – ez már közhely – maga a változás. Mindig jobbat várunk, és rosszabbat kapunk. Amikor nyugdíjas lettem, s négy éve eljöttem a Partiumi Egyetemről, akkor megnéztem azt a füzetemet, amelybe összegyűjtöttem a gyerekrajzokat. Érdekes módon, akkor már egészen mást mondtak nekem. Mindegyik egy felkiáltójel, a Stop, álljatok meg! felkiáltást üzente. Azért is nagyítottam fel ezeket a kezeket, amelyek azelőtt kis metszetek voltak vagy hímzésminták. Ezek most egy-egy óriási kiáltásként hangzanak. A gyerek, aki voltam, most kiabál, mert úgy érzi, veszély van.
A szerző felvételei
