Kért lelek.
Találom a kér szót
legszebben mondani,
kőelefántot és kősast bámulászni menjünk,
kérem, amíg meg nem érkezik a doktor bácsi.
Kérlelem anyámat, kőelefántot és kősast bámulásszunk
a Lévay egyik kerítésoszlopán,
nem arról beszélek, hogy mi legyünk az oszlopon,
kérlelem, miután azt mondja a nővérke, elnézést,
a doktor úr a műtőben még, elhúzódik a beavatkozás,
legkevesebb egy óráig,
csak aztán tud magukkal beszélni az ellenanyagról.
Foglaljanak helyet, fogok szólni,
ha a doktor úr kijön a műtőből, vagy megléphetnek
egy órára, de ne messzire, ajánlom a Lévayt,
annak a végén bámulászni lehet a vasúti kocsikat,
az biztos érdekli a gyereket,
a Tiszaira mennek, a Tiszairól jönnek,
tehervonatokat osztanak szét vagy raknak össze.
Tudjuk, mondja anyám, érdekli a gyereket, mi itt szülünk,
minket beengednek a Lévay végén, a nagy kapun.
A doktor úrra jó párszor várakozunk, nála születtünk,
hozzá kell visszajárni ellenanyag ügyében is.
A nővérke elküld meglépni,
számolhatjuk közelről a vagonokat, olvashatjuk felirataikat,
színből, szagból, alakból igyekszünk kispekulálni,
mit szállíthatnak, harckocsi-alkatrészt, ágyúcsövet,
ellenanyagot, haleleséget, preparált sast, elefántcsontot,
iskolatáskát, takarékbélyeget, másodpercmutatót,
és odafelé menet, meg visszafelé jövet is bámulászhatjuk
a kőelefántot és a kősast a Lévay egyik kerítésoszlopán.
Nem arról beszélek tehát, hogy mi ülünk ott.
A Lévay utca kőelefántja és kősasa híven mutatja
a bonyolult részleteket, megragadják a sajátos bőrt,
ormányt, szárnyat, tollakat. Természetüknél fogva
állnak ellent az időjárás viszontagságainak,
ellenanyag híján nincsenek, ám egy-egy darabka
idővel törik belőlük, egy kicsike innen-onnan,
rövidül ormány, kissül szárny, kisül a forróságban belőlük
kavicska, vagy hólé szivárog résmélyeikbe,
szétfeszít ormányt, szárnyat, ahogy bent esz idő
preparált sast, fakít elefántcsontot, takarékbélyeget,
csattalanít iskolatáskát, felfal ellenanyagot,
porlaszt másodpercmutatót, szárít haleleséget,
rozsdít harckocsi-alkatrészt, ágyúcsövet. Anyám mondja,
ezek itt lesznek, ha én már nem leszek, sőt lehet, akkor is,
ha te már nem leszel, elfogy ellenanyagod.
Nézd azt az orrszarvúbogarat, mondja anyám,
ott a kősas alatt, milyen ép a teteme, hozd haza a bátyád
gyűjteményébe, majd felírjuk, a Lévayról van, a kősas alól.
Orrszavúnak értem, annak is írom. Az első szó,
amit le tudok írni a Lévay után. Magyarán a második.
Orrszavúbogár a Lévay utcán, a kősas alól.
Aztán jön a harckocsi-alkatrész, anyám imádja
a kötőjele miatt, Hernádkakot is Hernád-kakkozza,
s megtanít velem ágyúcsövet, ellenanyagot, haleleséget,
preparált sast, elefántcsontot, iskolatáskát,
takarékbélyeget, másodpercmutatót. És hol van még az iskola.
Hagyja, hogy az orvvadász orrvadász legyen,
ráérek megtudni az igazságot.
A doktor bácsi végez a műtőben, a nővérke viccelődik velünk,
nem kell menni újból a Lévay végére. Mutatom büszkén
az orrszavút, elmondom, honnan, mire a doktor bácsi
Lévayt kezd szavalni jó hangosan, bennem ettől fogva
minden Lévay-szóra nőttön nő az ellenanyag.
Anyám kifigyeli ezt a mérhető, jótékony hatást.
Reggel Petőfit, délben Aranyat, este Tompát olvas hangosan.
Később milyen jól jön ez Dobos tanár úr óráin, megjegyzek
pár sort, gombnyomásra idézek. A Lévay-fennhangot apámra
bízza, véletlenszerű napszakokban érzékletesen szólaltat meg
Shakespeare-fordításaiból. Igaz ugyan, hogy se kukkot, se
Kakkot nem értek belőle, nem az értés, hanem az éltés, éltetés
a lényeg, és ahogy taglejt közben, kézfején egyensúlyozza
az orrszavúbogarat. Apám Lévayn és jóval később Stephen
Hawkingon kívül mást nem olvas nekem hangosan.
Vérvételre menet ma a szül.hely közvetlen közelében
ott a doktor. De nem, az nem lehet, a bácsinak nem lehet
annyi ellenanyaga, hogy az idáig kitartson, hasonlóságról
lehet szó csupán, a szem.szám nem egyezhet. Vagy csodáról.
Készülök a laborra. Orra et laborra.
Ért lelek.
Találom az ér szót
legszebben mondani,
kőelefánt- és kősas-elmondást érlelek,
hogy a Semlény a Lévaynban el tudjam szavalni érzékletesen,
az orrszavú itt orrul, itt szavul előttem, nagyjából épségben,
egy-egy darabka törik idővel belőle, egy kicsike innen-onnan,
de nem rövidül ormány, nem kissül szárny.
Lám, van, akit holtában is éltet ellenanyag.
A Lévay végén a nagykapu egy szavamra megnyílik,
az őr kedves, mehetek a sínekig. Miért is bámulászok ott,
végighallgatja, érti Semlényt, a máig ép orrszavút, a kősast,
a kőelefántot. Előadom, milyen vicces anyám, itt közel,
ahol mi szülünk, a kórtermet klórteremnek hívja a szag miatt,
és hogy milyen vicces apám, úgy egyensúlyoz kézfején
az orrszavúval, mintha azon múlna életünk,
hogy az alázuhan-e, vagy marad a taglejtések közben is
épségben a helyén, mint egy szép Shakespeare-tag,
pl. az orr, a szó vagy a szarv egy Lévay-fordításban.
