Nemrég a bukaresti Liszt Intézetben újra alkalmam volt meghallgatni A kékszakállú herceg várá-t, és rájöttem, miért kellett Bartóknak annyit szenvednie. Saját maga miatt. Ez az opera ugyanis annyira kevéssé opera a megszokott értelemben – például az én „megszokott értelmemben” is, aki a kolozsvári operában nőttem fel, és leginkább a bel canto műveit hallgattam –, hogy kezdettől irritálóvá válhat azok számára, akik nem ismerik az egész tradíciót. Az angol lobogó egyik mondatával lehetne ezt a hagyománytalan, magát természetesen rendkívül hagyományőrzőnek mondó attitűdöt a legjobban jellemezni: „Ha már Strauss, akkor legyen Johann.”
Gyermekkoromban olyan szembeállítások járták, mint hogy „Kodály miért tudott érthető lenni?!”, ami persze azt jelentette, hogy „Bartókot nem értjük”, holott mint Blum Tamás írja egyik szép esszéjében: „Az ember gyakran találkozik ezzel a megfogalmazással: Nem értem ezt a zenét, ami azonban valószínűleg azt jelenti, hogy a hallgatónak nem tetszik az a bizonyos zene, s nem tud véleményt alkotni róla. Az értem vagy nem értem kifejezés nem világítja meg kielégítő módon a hallgató és a zene viszonyát.”
Még nekem magamnak is, aki felnövésem óta igyekeztem bepótolni a kimaradtakat, és Brittent vagy Eötvös Pétert is hallgatni, tehát nekem is nehezemre esett azt az agyamban lüktető, a koponyámat kalapáló zenét végighallgatni, amelyben időnként éles sikolyok tépik a dobhártyát. Ült előttem egy úr, aki végig részint segélykérően, részint szemrehányóan meredt a mellette ülő hölgyre, holott még csak ismerősök sem voltak szerintem.
Szóval: Bartók nem akart megfelelni, nem akarta meghagyni a hallgatót abban a passzív, ellágyuló kényelemben, amelyben addig ült. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem tudta meghagyni benne – innen kellene hallgatnia mindenkinek, akinek „sok”. Úgy értem, ez a zene született benne, Bartókban, és ha már ez született meg, akkor miért írt volna mást?! Mint ahogy Kodály sem a hallgató kényelmére gondolt, hanem benne meg az a zene született meg.
Szó se róla, nyugodtabb maradok én is, ha a Háry-t vagy a Székely fonó-t hallgatom, s az egész magyarságomat belelátom a Balatonbaharaharahaha. De Verdit vagy pláne Puccinit is szívesebben hallgatom, mint Wagnert, mégsem gondolom, hogy az utóbbi „kisebb” zeneszerző lenne.
Értem azért a problémát: „Kodály magyar népdalokat gyűjtött”, és ez valamiféle „magyarsági bizonyítványt” biztosít a számára. De hát a művészetben kit érdekelnek a magyar igazolványok?! A tehetség az egyetlen, ami számít. Az opera pedig nem mindig melodramatikusan előadott szomorú történet, hanem olykor maga a tragédia. Ahogy növünk ki a XX. századból, egyre inkább az.
A szorosság, a szűkösség is probléma bizonyára. A Kékszakállú-ban megvalósul az a hármas egység, amelyet Arisztotelész követel meg a tragédiától. A cselekmény ugyanazon a helyen játszódik, tömör időben (néhány óra csupán), és egy szálon fut. A hallgató nem pihenhet meg, nincsenek csillámló ütemek vagy színváltozások. Olyan az egész, mint egy kínzókamra.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a hallgató nem menekülhet el önmaga elől. Kodályban az a nagyszerű, hogy magyarnak képzeljük magunkat, és aztán már semmi gondunk nincs is. Sokkal több érzékenység kell hozzá, hogy az ember azonosítsa magát Háryval, és szembenézzen a hazugságaival, mint amennyivel egy átlagos operahallgató rendelkezik. Mint Verdi, Kodály is meghagy bennünket abban az állapotban, amelyben többé-kevésbé nyugodtan hallgatjuk egy tőlünk különböző ember szólamait.
A Kékszakállú azonban a székhez szegez, és nem engedi, hogy elfordítsd a fejed. Nem andalodhatsz el semmilyen módon. Egy lelkes zongoraművész bevezetést tartott az operához, amelyből kiderült, hogy Bartók népdalokra építette a zenéjét. Igen ám, de azok meglehetősen megváltozott formában hangzanak el, szövegszerűen nem is hangzanak el, csak az átírt, bartókosított ütemeik. Nincs menekvés.
Nem tudom, milyen az összefüggés egy zeneszerző és a zene között, amelyet ír, de Bartók emigrálásában nagy szerepe lehetett a zenéjének. Elvégre a művészet mindig a legbelül hullámzó lélek kifejeződése, egyfajta kíméletlen tükör. Bartók minden hangjeggyel közelebb kerülhetett ahhoz, hogy hajóra szálljon. Addigra már semmi önáltatás nem volt benne.
Ez a kulcsszó: az önáltatás. Bartókban egy szemernyi sincs belőle. Nem úgy indulunk el, hogy aztán néhány elalvó csillár után nyugodtan megérkezzünk. A Bartók Amerikában nyugtalan soraiban Szilágyi Domokos valószínűleg önmagával küszködött, és amikor leírta, hogy „csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás”, akkor már tudta, hogy nincs sok remény a földön. Bartók hangsúlyozottan reménytelen zeneszerző.
És mégis reményre ad okot már pusztán a tisztánlátásával. Ha volt valaki, aki ennyire felismert mindent, akkor talán nem volt egyedül, hiszen akkor lehetséges. Ez a zene, amely minden nyugalmunkat szétveri, egy új világ létrehozásában érdekelt.
