A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéki Csoportja, valamint a Holnap Kulturális Egyesület közös, 2025. évi Tabéry novellapályázatán most közölt írásaival I. díjat nyert.
Úton
Leülhetek ide melléd, kérdezi. A másik oldalon nagyon tűz a nap.
Elrakom az ülésről a táskám, a laptopom az ölembe veszem. Már akkor megfigyeltem a gondosórát a kezén, mikor először leült. Éreztem, hogy idejön majd, ahogy azt is, hogy beszélgetni fog.
Meddig mész?
Nádudvarig, mondom és kiveszem a fülest. Piacon volt?
Ó, dehogy, a sógornőmhöz megyek látogatni Szoboszlóra. Már egy ideje ott él otthonban a bátyámmal. Nem szoktam különben erre járni. Vasárnap ilyenkor van piac, azért kérdezted?
Nem, mondom, csak kíváncsiságból.
Te szoktál járni, jó a piac nálatok?
Hát én nagyon ritkán járok, kedden és pénteken van, a pénteki forgalmasabb, az öcsém szokott reggelente ott lángost venni.
Jaj, jó is az. Bár nekem egyszer a férjem vett Nyíregyházán a piacon lángost, mert néha kijártunk oda, de az olyan volt érted, hogy egy harapást ettem belőle, de a kukában landolt utána, de hát azt nem lehetett megenni.
A szándék a fontos, válaszolom.
Igen.
Olyan olajos volt?
Nem, hanem érted, olyan semmilyen volt, mintha gumit rágnál egyszerűen. Mindegy, kidobtuk, aztán vett egy másik helyen a lelkem, az már jó volt. Mert a jó lángos érted az olyan, mint a szivacs. Szegény pedig jót akart, olyan aranyos volt, novemberben halt meg.
A busz kikanyarodott a főútra.
Kilencvenhárom éves volt. Már szokom, hogy nincs, de érted én bármit mondtam, hogy csinálni akarok, krumplit vagy húst vagy bármit tényleg, ő jött egyből, kérdezte mit vágjon fel, hova tegye, mindenben segített. A kertet azóta én csinálom, pedig nagyon nem szeretem, mindig ő tartotta rendben. Még tavaly vetett szegény krumplit a hátsó részre, annak nem kell annyi napfény, mert nekünk kertes házunk van, a kezével mutogat közben, és úgy van, hogy sarkon, és innen éri a nap a telket, de ez meg teljesen sötét. Itt a kerítés, amentén vetettem paradicsomot, fel is kötöttem. De ezen kívül olyan gazos az egész, rengeteg van abból a nagy levelű növényből, biztos tudod, hogy hívják, salátát is szoktak belőle csinálni, na majd eszembe jut, mi a neve. Szóval abból van rengeteg érted, múltkor is tele szedtem vele nemcsak az én kukámat, hanem a szomszédét is, mert PORCSIN! Na, az a neve, hogy porcsin. De hát mondják nekem a szomszédék, hogy minek annyit dolgozni vele, úgyis kinő napok alatt újra.
Hát igen, Babits is írta az Esti kérdésben, mondom, hirtelen nem jut eszembe semmi más, hogy „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?”.
Hangosan felkacag, közben bólogat, nevetek vele én is, az egész busz ezt hallgatja.
Tényleg, tényleg írja! Szóval vannak ezek a szomszédomék, ők félig magyarok, félig meg nem, Romániából költöztek ide, de nem tudom már, honnan jöttek, de érted nem tanultak meg évek óta sem rendesen magyarul. Van, hogy olyanokat mondanak félre, meg hogy tudjuk, mit akarnak mondani, de nem jut eszükbe a szó, és akkor mondom, hogy jól van, Lacikám, tudom, hogy mit akarsz mondani, tessék mondom helyetted. Na és ők, Csutakék, így hívják őket, nem voltak otthon, mikor szedtem a porcsint, és utólag telefonáltam nekik, hogy hát teleszedtem a ti kukátokat is, Laci, de kitolom én a kukáshoz, mert direkt úgy szedtem, hogy másnap úgyis jönnek. De mondta erre, hogy jaj, ne hülyéskedj már, Icuska, majd én kitolom holnap, nincs belőle semmi. Na mondom jól van, Laci, ha te kitolod, akkor jó. De másnap csak áttoltam az én kukám mellé, mert még nem jöttek haza, és mondja, aki szokta odahordani az autóhoz a kukát, hogy hát ez kettő, és a másikon Kiss József utca van írva, és nem lehetne. Mondom én azt tudom, de a másik a szomszédé, és nem tudta kihordani, engem kért meg. Hazudtam egy kicsit, na, dehát ennyi kell, mosolyogva néz rám, megerősítést várva. Különben ottmarad és rámrohad.
A néninek nincs komposztálója?
Jaj, mit kezdjek én azzal? Nem kell annyi föld nekem.
De eladhatná valakinek, aki foglalkozik annyit a veteménnyel.
Most hirdessem meg, érted? Nem kell azt, jobb így, hogy az AKSD elviszi, azt csinálnak vele, amit akarnak. Különben meg nem veszek meg adok el soha semmit az interneten. Ha valami olyan, akkor kimegyek a Zsibire. Mert azt szeretem én, érted, mikor nem az van, hogy látod képen, mit akarsz venni, aztán majd megérkezik, nem, én szeretek odamenni, megnézni közelről, megfogni, látni, hogy jó lesz.
Na, ezzel én is így vagyok.
Nem sajnálom azt, aki nem azt kapja, amit rendelt.
Rövid ideig csend van. Nem nézek rá, a tájat bámulom, a néni is nézelődik. Beszéd közben a szemébe nézek, a vastag lencsék felnagyítják. Érzem, jól esik neki, hogy figyelnek rá, és nem azért, mert szétbeszélheti az ember életét, hanem azért, mert őszintén érdeklődnek.
A néni mivel foglalkozott?
Én kérlek baromfitelepen dolgoztam, hűtőraktáros voltam. Szerettem, olyan jó csapat volt, negyven évet dolgoztam ott, és már tudtuk azt is, hogy ki mire gondol, meg bárkinek bármi volt, hogy mit kell mondani, mit akar hallani. Nagyon szerettük egymást. Csak hát ugye felszámolták a telepet kétezerkettőben vagy kétezerháromban, biztos olvastad.
Hát nemigen, mert én körülbelül akkor születtem, mikor felszámolták.
Felnevet.
Barnevál, így hívták az üzemet. De ez hagyján, mi csirkések voltunk inkább, de ahogy Bajnai kitolt a libásokkal, na azt biztos hallottad. Földönfutóvá meg öngyilkossá tett embereket! Hát alávaló kommunista, mint az is, amelyik most a napokban lelőtte azt az amerikai politikust. Lopnak ezek annyit, hogy ránkszakad az ég! Emlékszem, egyszer küldtek hozzánk is valami ellenőrt, de mindenki tudta, hogy ő a besúgó. Na, engem nem érdekelt, én megmondtam, hogy galád az összes, aki ilyeneket tesz. De nem lett bajom belőle, mert szerettek ott.
Ebest hagytuk el. Még hosszasan beszélt a kommunistákról.
Nem kellene már megnyomni a gombot? Mert ha nem nyomom meg, akkor gondolom nem áll meg az állomásnál.
A buszállomásra megy?
Igen. Ott vesz fel a keresztlányom.
Ott mindig megáll, nem kell megnyomni. De még van vagy tíz perc, mire beérünk Szoboszlóra, még ne szedelődzködjön. Majd megnyomom a gombot, ha azt akarja, én gyakran járok ezen a vonalon.
Jaj, de kedves vagy! Hasonlítotok a keresztlányommal, vagyis ő nem a keresztlányom, a bátyám gyereke, nekem nincsen, tudod, de én így hívom, meg ő is így hív engem, hogy keresztanya. Most is vár, meg direkt megvette nekem oda meg vissza is a helyjegyet, mert én már ingyen utazom, csak azt kell venni.
Hány testvére van a néninek?
Vagyunk vagy hatan, én, a húgom, öcséim meg az egyik bátyám halt meg tavaly szintén, most a másik bátyám feleségéhez megyek.
Akkor a néni legidősebb nővér?
Az vagyok, igen.
Na, én is.
A busz bekanyarodott a Szoboszlói útra.
Tényleg nem szoktam erre járni. Nem olyan rég kerültek be. De úgy vagyok vele, nem baj, hogy ide kell járni, mindig van kivel beszélgetni az úton. Meg nem is tudnék sok időre eljönni, mert van otthon nekem érted egy ekkora kis fekete schnauzerem, hát az olyan aranyos, az nincs meg nélkülem egy napig, már aggódik, ha későn megyek.
Mi a neve?
Mollika. És mikor hazaérek, mindig nyújtózkodik, mutogatja megint az ágaskodást, és mindig hatalmas puszit nyal az arcomra, meg ha megyek el, akkor is.
Leszáll az ülésről, benyomja a STOP gombot és kapaszkodva az ajtó közelébe megy.
Tudod, nagyon örülök neked. Látod, nem ismerjük egymást, én nyolcvan éves leszek márciusban, te fiatal vagy, mégis olyan jót beszélgettünk. Akár a nagyanyád vagy a keresztanyád is lehetnék! Ne legyél olyan, mint mások, félig kiabál nekem, tűnj ki, ne féljél tőle, én is mindig ki mertem tűnni. Én mindig megmondtam a magamét, még a kommunistáknak is, nem bírtam befogni és látod, itt vagyok, és minden jó, körbemutat a buszon. Na, Isten áldjon!
Leszáll, eltipeg a busz mellett, integet és csókokat dobál felém a levegőben, én is integetek, gyűlik szememben a könny.
Salgópolcok
„Vannak az életnek őrlő kis bosszúságai, amelyek a lelket jobban behálózzák, mint egy-egy hirtelen ránk zuhant csapás.”
Tabéry Géza: A csucsai kastély kisasszonya
Hátramegyünk a telken a kerti budihoz. Gyomorforgaró bűz árad belőle, valószínűleg el fogják bontani az új tulajok. Elkezdi kigombolni a nadrágját, megtámaszkodik az építmény falában. Combközépig ér a fű, letolom térdig a munkás melegítőt és leguggolok pár méterre mellette. Pisilés közben felém fordítja a fejét, rámmosolyog. Nem mosolygok vissza rá, próbál rábírni a kedveskedő mimikájával. Elfordítom a fejem. Végzünk, megmossuk a kezünket a termálkútról hozott vízzel, tartjuk egymásnak a flakont. Átölel, én pedig viszonzom, összetapadnak a víztől és verejtéktől átnedvesedett ruháink.
Már lassan egy hónapja hozzuk rendbe a régi házukat. Víz és áram továbbra sincs bekötve, ez már nem az ő gondjuk lesz. Olykor, ha elhúzódik a munka, abban az üres szobában alszunk, amit valaki látható hanyagsággal festett újra, a fehér festék több helyen belelóg a barna szegélybe, és a radiátorról is lecsepegett a parkettára. Leülünk a padlóra és zsíros, vastag tésztájú gyrosos pizzát eszünk.
A gyerekszoba jön, mondja, miközben a háromágú műanyag cuccal elkezdem szétválasztani a pizzaszeleteket. Aztán meg elkezdhetjük összehordani külön a szemetet, amit eladunk, meg ami marad. De ugye nem ma, kérdezem. Hát nyilván nem az egészet ma fogjuk, de elkezdjük. Vissza kellene mennem írni a tanulmányt, mondom. Forgatja a szemét és beleharap a pizzába. Úgysem azzal fogsz foglalkozni, bedőlsz majd egyből az ágyba, zuhanyozni is vinni kell majd. Evés közben mondja artikulálatlanul. Leszedegetem a húst a pizzáról és a dobozra teszem. Nem holnapra kell, igaz, kérdezi.
Felállok, zsebkendővel megtörölgetem a kezem, továbbra is ragad. Kimegyek felmérni a terepet. A gyerekszobában matricával teleragasztott emeletes ágyak vannak. A felső részén lehet aludni, alatta íróasztal, a lépcső fokai fiókokból állnak. A pókhálós zsalugáterek félig behúzva, a sarkok penészesek. Megáll az ajtóban, tekintete a padlón heverő apróságok felé mered. Hoznál egy zsákot?
A konyhába megyek. A rothadt, kétezertizenhétben lejárt száraz élelmiszerek mellett van a kosár, amibe a még használható tisztítószereket gyűjtöttük. A konyhabútorra száradt olajfoltokat nem szedte le a zsíroldó, de a bűze szúrja az orrom. Letépek egy zsákot a gurigáról és visszamegyek a szobába. Öt-hat kupacba szortírozza egy nagy tárolóból a legókat, a kirakósokat, a Hupikék Törpikés dominó szettet, egy Garfieldes perselybe a Simpson családos hűtőmágneseket. Már nem szólok rá, hogy ez egy sziszüphoszi munka, és azzal sosem tűnik el a lom, hogy mindennek megkeressük a helyét. Majd rájön.
Ez tudod, honnan van, felém mutat egy zöld színű focilabda alakú kulcstartót. Na. Az első Loki-Fradi meccsem. Még fotózkodtunk is, annak valamelyik fiókban kell lennie. Elkezdi kihúzogatni a fiókokat. Tízpercenként elmond egy történetet. Megjegyzem a háziállatai sorrendjét az elmúlt tizenöt évre visszamenőleg, ki jött ki után. Hogy melyik évben milyen betegséggel esett ágynak, hogy kétezerkilencben Miskolctapolcán nyaraltak a tiszti szálláson. A nevüket a bátyjával óvodás korukban írták fel zsírkrétával a falra. Nem a valódit, hanem ahogyan egymást hívták. A keresztnevük nem is olyan, amivel fel lehet nőni. Valahova tenni kellene ezeket a cuccokat, megállapítjuk, és elindulunk a garázs felé, amely eddig értintetlen volt.
Zseblámpával világítunk lefelé menet, de az is gyér fényt ad, nem látok sokkal többet. Dohszag van. Óvatosak vagyunk, nehogy belelépjünk a patkányméregbe. Követem, eltapogatózik egy ajtóig, és egy kisebb helyiségbe nyit, ahol sorakoznak a lomtól roskadozó salgópolcok. Bekapcsolunk még három zseblámpát, elhelyezzük a lomtenger különböző pontjain, és elkezdünk felpakolni. A lejárt naptejeket egy törött szennyeskosárba teszem, a festékes dobozokat és hígítókat az ablakpárkányra. Vödörbe gyűjtjük összetekerve a huzalokat és kábeleket, ezek jók lesznek még valamire. Az egérrágta, poros újságok már stócokba vannak szedve, belerakom egy talicskába és feltolom. Az ilyesmi lomokat egy kupacba gyűjtjük az udvaron betonnal fedett részre.
Elkezdi lecsavarni a salgópolcokat, egyenként a kezembe adja az alkatrészeket. Kerestem három gyógyszeres dobozt, azokba szortírozom. Ha végzünk egy polccal, ketten visszük fel a napvilágra, én megyek elől, jelzem, ha küszöb vagy ajtófélfa jön.
Felviszem ezt a maradék polcot, addig menj már oda a szomszédba, hogy kell-e nekik valami bútor tőlünk, mondja, és megemeli az utolsó fémszerkezetet.
Szemben egy héttagú cigány család lakik. Kopár az udvar, a ház előtt egy selejtes matrac hever, a gyerekek a kutyával játszanak. A vályogház omladozik, a fakeretes dupla ablak külső része törött, kartondoboz van ráragasztva. Nem ismerem sem őket, sem a bútorokat, amiket fel kellene ajánljak.
Nem megyek, mondom. Felállok és elindulok vödörért az előtérbe. Oda akar jönni megölelni, de nem engedem neki. Most ne, mondom. Most mi a baj? Semmit nem csináltunk egész nyáron, fakad ki belőlem, miközben nem is ezt akarom mondani. Egyszer nem mentünk el strandra. El tudtál menni, mikor Acélkockán voltam, mondja, elkomorodik az arca, szánalommal telik meg a tekintete. Megállok. Nem így értettem. Mindegy. El akarom adni ezt a házat, érted? Váratlanul ér, hogy felemeli a hangját, idegesen lépked egyik lábáról a másikra. Menj át akkor beszélj te a szomszédokkal, nem én laktam mellettük! Én is elkezdek kiabálni, de én nem lépkedek, hanem mutogatok a földre. Az udvaron levő szomszédok felkapják a fejüket. Te meg akkor vezess haza, ha annyira írni akarod azt a szart! Mondja, fogja a zsebéből a kocsikulcsot és erővel mellémdobja. Elindul az utca irányába.
Vizet engedek a kannából a vödörbe, Domestost cseppentek bele, belenyomom, majd kicsavarom a rongyot. A salgópolcok sorakoznak a kocsifeljárón. Arra gondolok törölgetés közben, ezek is csak arra vannak, hogy az ember rumliját egybetartsák. Olyanok, mint a szortírozott apróságok, talán még rosszabbak. Egybetartják a lomot, hogy rendnek tűnjön. Tulajdonképpen nem kell, hogy itt legyek. Nem az én kuplerájom. Odapillantok a másik telekre, még mindig alkudoznak.
Bemegyek a fészerbe, fogom a keretezett állóképet az apjáról, ami a kinevezése napján készült, és második alkalommal, mikor idejöttem, már nem volt a házban. Mindketten félünk kicsit ettől a képtől, ijesztően ugyanolyan arcvonásaik vannak, és ezek az arcvonások nemcsak az öröklét szintjén hasonlók, hanem mintha a kifejezésmód is egy lenne bennük. Rádobom a képet az újságpapíros halomra, hallom, hogy megreped az üveg. Bemegyek a házba, találok egy személyi igazolványt a billiárd asztalon, nem az övét, de még nem járt le. Eltűnik a kupacban, ahogy odadobom. Ráhajigálok még néhány lomot, fényképalbumot, amit nem akart megmutatni, néhány lejárt cuccot, a kulcstartót, a kis kirakós dobozokat, egy szakadt szőnyeget, a pizzásdobozt, benne a háromágú műanyag valamivel. Kezembe veszem a párkányon lévő gyúfásdobozt, és kiveszek egy szálat és meggyújtom.
Hátranézek az üresen álló polcokra. Rájuk süt a nap, csepeg róluk a habos víz.Behunyom a szemem és elhajítom a gyufát.
