Az emberek többségének vagy egy hobbija. És van egy-két munkahelye. Most arról írunk, milyen is az, amikor lecseréljük a munkahelyet, hogy a hobbinkból éljünk meg. Mi vezet oda, hogy váltani akarunk? Hogyan éljük meg a biztos munkahely feladását, és hogyan indul el a hobbivállalkozás? Milyen akadályokba ütközünk? Milyen is az, amikor a magam ura vagyok? Vajon lehet-e mindkét tevékenységet párhuzamosan művelni, vagy szükségszerű a váltás? Ilyen s ehhez hasonló kérdésekről szól a mostani újrakezdéses rovat.
(Lakatos Melinda)
Fél évszázad, egy élet, több szakma, számtalan történet. Ha az életem munkásságát egy jó borhoz kellene hasonlítani, akkor azt mondanám: sokféle szőlőből préselték, érlelés közben néha hordót cseréltem, de a végére igazán karakteres lett az íze. Ám nem volt gödörmentes az út.
Akkoriban minden leánygyermek orvos akart lenni. Ez persze folyton változott. Ha a szomszéd sikeres ügyvéd volt, akkor inkább az akart már lenni. Engem, ha megkérdeztek, rávágtam: tanító néni leszek. Tanítónő gyermekeként ez nem volt különleges. A cél elérése annál inkább. A 80-as évek végén pedig, amikor dönteni kellett, merre-hova tovább, pont a tanító anyukám volt, aki azt mondta: „Sajnos ez már nem az a világ, ahol a magyar tanítónak jövője lenne.” Aztán jött a forradalom, 89-ben. A teraszról néztem a felvonulást, izgatottan. Végre történt valami a városban. Aztán hirtelen megnyíltak a lehetőségek, és mégis lett jövője a magyar oktatásnak. Kihasználtam, boldogan, utazni kellett másik városba. Örültem az újnak, a szabadságnak.
Öt év múlva elballagtunk, pepita kosztümben. Egy tanév után előjött a kos énem, aki fejjel megy a falnak. Sok fal volt, de egyiket se bánom. Fiatal voltam, tele élettel. Nem bántam az akadályokat, vártam, hogy szembenézzek velük.
Első fal a televíziózás volt. Nagyon szerettem. Keresni az újat, megismerkedni a technikával, kamerával, mikrofonnal, vágógéppel, VHS kazettákkal… Imádtam. Szerkesztő-riporterként az interjúk világában gyorsan megtanultam, hogy az emberek többet mondanak, ha hallgatunk, mintha kérdeznénk.
Innen egy lendülettel a szinkronstúdióban találtam magam. A másik fal. Filmek, rajzfilmek, sorozatok, művészfilmek tömkelege. Tehetséges színészek, határon innen és túlról. Kollegákból barátok lettek. Életre szólók. Mai napig felvételvezető szemmel nézem a szinkronizált filmeket, lesem, hogy felismerem-e a magyar hangot. Én is voltam magyar hang. Néha szobalány, máskor dadus. Egy utcalányt is szinkronizáltam egyszer, sok részen át. Sose felejtem el, amikor az egyik részben, ittasan rúdtáncolt. Szerencse, hogy csak a hangomat kellett adnom hozzá! Jó volt, szerettem, nagyon.
Közben feleség lettem, gyereket neveltem. Öt év után már egyedül tettem. Elváltan. Helyes döntés volt. Bár hamarabb kellett volna! De így is jó volt, mert hazaköltöztem a szüleimhez. Oda, ahol felnőttem. Ám másik falba ütköztem, egy teljesen másfajtába. A neve: fogtechnika. Nagy kihívás volt, soha nem is éreztem igazán magaménak. Ezért olyasvalamit kerestem, ami a munka mellett örömöt szerez. Úgyhogy fontam egy karkötőt. Tetszett. Aztán egy gyöngyöt is belefűztem. Imádtam, ahogy alakul. Mire magamhoz tértem, több száz színes karkötő hevert az asztalon.
Hát így indult. Csak egy hobbi volt. De beleszerettem. Hamar.
Minden nap újat próbáltam, egyre több kihívás várt rám. Rengeteg videót néztem, képeztem magam. Egyik nap szalvétából készült egy csoda, máskor pedig egy falap mondta meg, hogyan akar kulcstartó lenni. És lássuk be, kevés jobb érzés van annál, mint amikor valaki boldogan viszi haza azt, amit a két kezemmel készítettem.
Az alkotás, a kézzel készített tárgyak világa magával ragadott. A kézművesség nem csupán időtöltés volt, hanem lassan életforma is. Főleg miután abbamaradt a fogas meló. Boltot nyitottam, egy barátnőmmel közösen. Azt reméltük, az emberek ugyanúgy éheznek a szépre, mint mi. Nem így volt. Sokszor napokig be se nyitott senki a butikba. Szerencsére sok volt az online rendelés, abból tartottuk fent a boltot is. Aztán rájöttünk, Nagybánya, ez a város, ezek az emberek nem igénylik a valóságos boltot. A helybéliek is már online rendeltek… Úgyhogy bezártunk, de a munkát folytattam, otthon. Mai napig készítem a szebbnél szebb ajándékokat.
Ma már megrendelésre dolgozom, ami nagyon izgalmas, hiszen minden ügyfél más elképzeléssel keres meg. Szeretek együtt gondolkodni velük, megérteni, hogy mi a szándék az ajándék mögött, majd formába önteni az ötletet. Ez a közös alkotási folyamat teszi igazán élővé a terméket. A kézzel készült ajándék különleges értéket hordoz, hiszen minden darab egyedi, és magában rejti az alkotó személyiségét. Egy név, egy dátum, egy apró személyes üzenet – mind olyan részletek, amelyek révén az ajándék igazi kinccsé válik.
Nem könnyű ebből megélni. De hát mi számít könnyűnek manapság?!
Könnyű, ha szeretem azt, amit csinálok. Könnyű, ha minden nap jókedvvel kezdem a napot, mert tudom, ma is valami szépet alkotok. Könnyű, ha nem csak a kenyérkeresést látom benne, hanem önkifejezést is. Hosszú órák, aprólékos munka és nagyfokú türelem szükséges egy-egy darab elkészítéséhez.
Ez ad erőt ahhoz, hogy folytassam és fejlődjek. Valamelyest hozzájárulok ahhoz, hogy az emberek újra felfedezzék az egyedi, személyre szabott ajándékok varázsát a tömeggyártott termékek világában.
Ez az út nem a legegyszerűbb, de a legőszintébb, amit választhattam. Ma abból élek, amit a legjobban szeretek: alkotni és örömet szerezni. Ez számomra egyszerre ad szabadságot, kihívást és boldogságot. A kész termékeim nemcsak tárgyak, hanem egy-egy apró mosoly, történet, emlék.
Az utam tehát nem egyenes volt, inkább kacskaringós. De minden kanyarban megtanultam valamit, amit a következő szakaszban hasznosíthattam. Mert kell a változás. Ahhoz pedig bátorság, merészség. A magam ura vagyok. Most nekem így jó. Élek.
(Magyari Sára)
Az igazság az, hogy rövid időre én is lecseréltem a stabil munkahelyem a hobbijaimra. Bár, lehet, hogy a munkahelyem cserélt le engem. De az is igaz, hogy mindig visszamentem a klasszikus értelemben vett munkába. Tanítóként indultam, falun tanítottam Temes megyében összevont osztályban, mikor adódott egy lehetőség, hogy elmenjek Bécsbe gyerekcsősznek. Olyan 21 éves lehettem. Nem ez volt a hobbim és az álmom sem, de jó lehetőség volt arra, hogy nyelvet tanuljak, világot lássak, mossak, főzzek, takarítsak, varrjak, gyereket neveljek, és „tartsam az ajtót”, mert apu özvegyember volt, akinek sehogy sem fért a fejébe, hogy én nem szeretőnek mentem oda. Talán abban az időben kezdtem el jobban megfigyelni, milyen alapvető működési különbségek vannak a férfiak és nők között, és ott kezdtem tapasztalni, hogy ha én megfelelő módon viselkedem, könnyen fordul ám a kocka. Apu hiába kergetett, álltam a sarat. Emlékszem, a kisebbik gyerek minden hajnalban, pizsamában kopogtatás nélkül benyitott a szobámba, s mikor látta, hogy az ágyamban vagyok, megkönnyebbülve bújt mellém. Hetekbe telt, mire a 8 éves elmondta: „Olyan jó, hogy te nem alszol apuval!” Akkor értettem meg a reggeli ellenőrzés okát és célját. Nem lettem áruló sem a magam, sem mások irányába. És megtapasztalva a saját erőm, jöttem haza Temesvárra.
Itthon viszont nem mehettem vissza tanév közben az iskolába, így abból éltem, amihez értettem: társastáncot tanítottam és magyart, idegen nyelvként. Mindkettő rengeteg energiámba került, de hozott a konyhára annyit, mint a tanítói fizetés. Délelőtt óvodákban, iskolákban tanítottam mozgást és táncot, délután tánctanfolyamokat vezettem licistáknak és egyetemistáknak, közben felnőtteknek tanítottam magyar nyelvet és kultúrát.
Érdekes időszak volt. Rengeteget dolgoztam. A táncórákon magyarul és románul beszéltem, mutattam a férfilépést, női lépést, a magyarórákon valahogy meg tudtam értetni a nyelvünk működését. Ma már tudom, rengeteg energiába került mindez, pörgött az agyam – működtettem ösztönösen a többszempontúságot. De jó volt. Tele voltam életerővel, ötletekkel. A „fizetésemet” két külön borítékban őriztem: a barnába került a magyarórás fizu, a fehérbe a táncórás. Egyszerűen éltem, egy alagsori szobácskában majdnem a város központjában. A konyhám talán, ha volt 2 méter hosszú és 1 m széles: az első fele konyha volt, a második fele zuhanyzó. Imádtam ott lakni. Volt központi fűtés, a szobámban egy kagyló: meleg és hideg vízzel. Mindenem megvolt.
Aztán ősszel mégis visszamentem tanítani. Talán a biztonságérzet miatt, talán, mert szerettem tanítónak lenni. S az állandó munkahely mellett megmaradtak a hobbimunkák is. Fene tudja, hogyan volt rá energiám és időm?! De volt. Sok gyerekkel foglalkoztam annak idején, volt tánccsoportom Temesváron, de volt a megyében is. Felléptünk bálokban, iskolai rendezvényeken, falunapokon, Csepürágó fesztiválon. A mai napig megvannak a táncruhák legszebbjei. A magyar mint idegen nyelv tanításának tapasztalatából tankönyveket írtam, módszertanokat, országos továbbképzések programját dolgoztam ki, az egész Kárpát-medencében tanítottam azokat a módszereket, amelyekkel itthon dolgoztam. Sőt, egyetemre is azért mentem el, hogy tudjak meg többet a magyar nyelv működéséről.
Érdekes módon aztán a doktori értekezésemben mindkét hobbim ötvöződött: a magyar és román nyelvi világképpel foglalkoztam, de a legtöbbet a férfi-nő képe, működése, az élet-halál megjelenítése került elő. Ezt mind a tánchoz is kötöm. A mai napig, amikor az észleléssel foglalkozom, a nemek működésével, azt mind a társastáncokból gyökereztetem.
Számomra a hobbijaim mentsvárak: a mai napig. Egyetemistaként, mikor nem dolgoztam és a párom sem, szintén a magyar mint idegen nyelv kurzusok és a táncórák hoztak bevételt. Az évek során, bárhányszor megszorultam anyagilag, a nyelvtanfolyam azonnali segítség volt. Mára a módszertanát is tanítom, és bátorítom a fiatalokat, hogy foglalkozzanak evvel, hiszen van rá igény. Két éve vezettem utoljára tanfolyamot, első jelentkezésre megvolt a 15 nyelvtanuló. Van rá igény. Van benne lehetőség.
A tánc pedig egyfolytában velem van. Mikor életem egyik legnehezebb időszakában voltam, naponta kitáncoltam magamból a bánatom. Érdekes módon a régi táncos ismerősök is akkor tértek vissza. Tánclépésben tényleg minden könnyebb.
S talán a mostani legnagyobb sikerélményem, hogy a 15 éves keresztfiamat tanítom táncolni. Ő kérte. Mikor mesélek neki arról, hogy milyen jellemzői vannak egy férfinek, aki vezetni tud a táncban és milyen a nőnek, aki tudja követni párját, elkerekedik a szeme. Mikor megmutattam neki a régi táncos képeimet, igen elcsodálkozott: egyrészt, hogy voltam olyan fiatal, másrészt, hogy… Nagyot nőttem a szemében.
Az idén lesz 25 éve, hogy abbahagytam a táncolást. De úgy érzem, hobbiszinten sosem fogom.
Nekem szó szerint a megélhetésem lett mindkét hobbim. Nem úgy, hogy ma is közvetlenül abból élek, hanem az egész munkásságom, az értékrendem, a működésem e két tevékenység körül mozog, és a kettőt ötvözi: az anyanyelvem és társastánc. A mai napig ezekből ihletődöm, s úgy érzem, amíg beszélni és mozogni fogok tudni, bármikor átváltható lesz – bármire.
Lakatos Melinda 1975 Szilágycseh. Pedagógus, jelenleg kézművességgel foglalkozik, Nagybányán él és dolgozik.
