Ha valaki azt kérné tőlem, hogy mondjak egy-két szót, amivel a legjobban tudnám jellemezni Péter I. Zoltánt, akkor az a következő volna: hűség és hitelesség
Zoltán munkássága a nagyváradi helytörténet, építészettörténet és műemlékvédelem területén kiemelkedő jelentőségű. Ő volt a Pece-parti Párizs krónikása, a boldog Várad időutazója.
Aki kezébe vette Zoltán írásait, hamar rájött: ezek nem egyszerű helytörténeti tanulmányok. Ezek egyfajta időkapszulák voltak, amelyek a Holnaposok világába kalauzoltak bennünket, a boldog békeidők Váradára. Írásai megkerülhetetlenek nemcsak a kutatók, hanem a hétköznapi olvasók számára is. Igazi lokálpatrióta volt, aki életét, munkásságát egy lapra tette fel: hiteles képet nyújtani Nagyvárad korabeli hangulatáról, hogy helytörténeti, műemlékvédelmi, építésztörténeti cikkein, kötetein keresztül megismerhessük azt a helyet, ahol élünk.
Sokan az ő alkotásaiból ismerhették meg behatóbban, érthetően Nagyvárad egyházi és világi műemlékeit. Megtanított minket nyitott szemmel, felemelt tekintettel járni, hogy vegyük észre páratlan épített örökségünket, patinás épületeinket, s ezeken keresztül történelmünk fontos részleteit. Lokálpatriotizmusa nem volt sem hangos, sem hivalkodó – de annál mélyebb, következetesebb és hitelesebb.
Több mint 32 önálló kötete jelent meg, számos esetben volt társszerző, és számos tanulmányt készített.
A román városvédők, a román helyi és országos sajtó is hiteles forrásként hivatkoztak Zoltán munkáira, gyakran idéztek belőle, ami, valljuk meg őszintén nem egy szokványos dolog.
De milyen volt, mint újságíró, kollega, munkatárs? Alázatos, végtelenül szerény és nagyon vidám volt.
Zoltánnal több mint tizenöt évig egy szerkesztőségben dolgoztam egészen a nyugdíjba vonulásáig, 2009-ig. Ő jóval több volt mint egy újságíró, helytörténész, közíró, már akkor egy felbecsülhetetlen értékű alkotói munkát végző, valódi intézmény volt.
Elmondta, hogy régi, korabeli képeslapok iránti érdeklődése még bélyeggyűjtőként kezdődött, elkezdte ezeket beszerezni, majd képes volt hosszú nyomozást végezni arról, hogy mikor nyomtathatták a képeslapot, s rajta szereplő felvétel, vajon mikor készülhetett.
Az 1990-es évek elején az újságban megjelenő egyik legolvasottabb sorozat a Vigyázó kövek, és a Mesélő képeslapok volt. Nagyon népszerű volt a Múltidéző fényképek, a Szakrális építészet Nagyváradon elnevezésű sorozata is.
Számos kötete, cikke, tanulmánya, írása, tucatnyi szakmai díja, kitüntetése ellenére mindig szerény, alázatos, türelmes, megbízható maradt. S persze mindig talpig úriember. De azért a tréfát is értette. Nyitott volt egy kis turpisságra, s a rá jellemző kreativitással mindig sikerült jó hangulatot teremtenie maga körül. Már tudtuk előre, hogy valami rosszban sántikál, ha szépen, komótosan elővette pipáját, rágyújtott, s pöfékelve a szája szélén megjelent az a tipikusan „péterzolis” hamiskás mosoly… Nem volt az a besavanyodott, öntelt, távolságtartó alkotó, mindig közel engedte magához olvasóit. Megtalálta a hangot az emberekkel. Mindig is elképedtem, hogy az ő könyvbemutatóin állandóan telt ház volt, amikor sok más esetben alig lézengtek az ilyen eseményeken. Talán azért is mert, amit ő képviselt, több volt egyszerű tudásnál: szenvedély, elhivatottság és közösségformáló erő is volt.
Zolinak a szakmai felkészültsége, az olvasottsága mellett volt egy egyéni sármja, kisugárzása, amely mellőzött minden manírt.
Szerénysége, türelme, kedvessége és finom humora kivételessé tette emberileg is. Bár visszahúzódó embernek tűnhetett, nem az a távolságtartó kutató volt, aki ajnározta saját magát.
Nagy élmény volt számomra, amikor egy ad hoc interjút készíthettem vele a nagyváradi városháza centenáriumi ünnepségén.
Péter I. Zoltán munkássága túlmutatott a helyi értékek feltárásán. Ő a magyar szónak és szellemnek is hű őrzője volt, egy olyan időszakban, amikor ez nem volt magától értetődő. Miközben Nagyvárad utcáit járta, sosem feledkezett meg arról, hogy amit ő megír, az nemcsak emlékeztet, hanem identitásunkat is megerősíti. Péter I. Zoltán egy igazi nagyváradi polgár, a magyar szellem és kultúra méltó őrzője előtt. Ő úgy vélte, hogy a Pece-parti Párizs mindig is az újrakezdés városa volt.
Életét egy cél köré szervezte: hogy bemutassa a Pece-parti Párizs történetét – magyarul, előítéletek és utólagos torzítások nélkül. Hűségesen.
Mert Zoltán mindig tudta: a város múltjának megértése nélkül nincs jövőnk sem. Megmutatta, hogy nem elég emlékezni – emlékeztetni is kell. Mert a történelem nemcsak dátumok és nevek sora, hanem élő örökség, amely bennünk él tovább, ha gondozzuk.
Péter I. Zoltán munkája egyfajta csendes nemzetstratégia volt: az írásaival, előadásaival, könyveivel a magyar jelenlétet erősítette ebben a városban. Nem harsányan, de világosan és következetesen. Ő nem hagyta, hogy a múlt elporladjon – megőrizte, rendszerezte, közzétette
Munkássága mélyen áthatotta Nagyvárad történelmi és építészeti örökségének megőrzését. A Nagyvárad 900 éves múltja és épített öröksége című művében írta : „Nagyvárad tényleges kincsei, történelmének hitele ma már elsősorban csak épületeiben, építészetének történetében lelhető fel, és ott maradt fenn”
Ő elkötelezett krónikása és védelmezője Nagyvárad történelmi örökségének, akinek tevékenysége nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a város múltjáról. Ő volt a lelki iránytűnk.
Vannak, akik csak lakják a várost, és vannak, akik formálják. Zoltán az utóbbiak közé tartozott. Megmutatta, hogy mit jelent az önzetlen városszeretet, ami nemcsak nosztalgiából táplálkozik, hanem felelősségből. És ahogyan ő írta le Nagyváradot – az a város, az egyszerre volt valóságos és eszmény.
Mindenképpen tartozunk ezzel az emlékének, s hatalmas életművének, hogy nagy tisztelettel javasoljuk, hogy miután reményeink szerint megkapja majd –sajnos post mortem – a város díszpolgára kitüntetést, egy fontos köztér, utca is viselhetné a nevét. Tudom, hogy ezt ő nem szeretné, s tiltakozna ez ellen, de ami jár, az jár. Szerény volt, nem vágyott rangra. De amit tett, azt nem lehet névtelenül hagyni.
Amit felépített írásaival, kutatásaival, emberi jelenlétével, az már ma is kőbe van vésve – nemcsak várostérképeken, hanem emlékezetünkben.
Amit Zoltán hátrahagyott, könyvek, cikkek, képeslapok, történetek – azok mi vagyunk. Az ő örökségét mi továbbvisszük, és kötelességünk továbbadni.
Péter I. Zoltán munkássága azért is rendkívüli, mert egyszerre volt történész, krónikás, publicista, aki nemcsak megírta, hanem megélte és megvédte Nagyvárad történelmét.
Ha Zoltánra gondolunk, ne csak a múltra tekintsünk vissza. Hanem merjünk kérdezni is – például azt, amit ő is feltett Juhász Gyula verssorain keresztül: „És van-e még magyar dal Váradon?”
A válasz rajtunk múlik. Rajtunk, akik olvastuk, ismertük, szerettük őt. Akik tudjuk, hogy az ő nyomdokain járva lehet még újraírni a város történetét.
A szerző újságíró, a Bihari Napló napilap korábbi főszerkesztője
