Október vége van, szép, meleg idő. Ködös, deres, fagyos reggel után előbújt a nap, az ég hibátlan kék. A szelíd fényben az ősz minden színe jobban ragyog.
Kisborszóra készülünk. Egy hete valaki azt mesélte, a falu csaknem kihalt, az erdő lassan visszahódít mindent. Az erdőbe süllyedő falucska képe annyira érdekesnek tűnt, hogy útnak indultunk. De nem könnyű eljutni Kisborszóra. A GPS a Dés és Nagybánya közti országutat ajánlja, Glódnál el kell térni jobbra, Kőfrinkfalva felé.
Odáig viszonylag könnyű eljutni, az utat nemrég aszfaltozták. Látszik, hogy errefelé nem lehet nagy a forgalom, egy bokor tövéből róka bámul ránk kíváncsian. Nem tűnik ijedtnek, nyugodtan átsétál előttünk az úton, mintha azt szeretné, csodáljuk meg. Nesztelenül lépked, mint fotómodell a kifutón. Hosszú, lompos farka van, fekete lábain mintha csinos csizmácskákat viselne.
Kőfrinkfalván se lakhatnak sokan. A falu első háza üres. Megállunk, kerülgetjük a házat. Maga az épület elég jó állapotban van, csak az udvar végében álló, félig beroskadt kemence utal arra, hogy rég nem járhatott itt senki. A bejárati ajtón nagy lakat, egyre az jár a fejemben, vajon mit érezhetett az az ember, aki utoljára bezárta ezt az ajtót? Tudta, hogy sosem fog ide visszatérni? Remélte, hogy egyszer majd visszatér? Tervezgette, hogy megjavítja a fészert, a tetőt? Hiányzott-e neki a ház sarkánál suttogó két fenyőfa?
Csend van, rettentő nagy csend, a szél se nagyon fúj. Továbbmegyünk. Újabb házak mellett haladunk el, azok is elhagyatottnak tűnnek. Az egyik udvaron nagy, fehér kutya. Úgy meglepődik az úton elsuhanó autó látványától, hogy nem is ugat. Hátsó lábaira áll, a mellsőkkel a kerítésnek támaszkodik, és csöndben figyel.
A templomkerítés beomlott a mindent elborító szederindák alatt, a bejárati, meggypirosra festett ajtó azonban újnak tűnik, drótkampóval gondosan be van zárva. A templomkert rendezett, a fű lekaszálva, a kőemelvényen álló feszület lábánál friss virág. Bent, az ablakpárkányon egy tányérban szentelt kenyér, annak jeleként, hogy itt időnként misét tartanak.
A domb lábánál újabb elhagyott ház. Az ablakai betörve, a meglebbenő függöny látványára összerezzenek. Arra számítok, mindjárt megpillantok valakit a függöny mögött, de nincs ott senki, csak egy hirtelen széllökés mozdította meg. Arra gondolok, aki a függönyanyagot megvette, kiszabta, megvarrta, feltette, karácsonykor és húsvétkor kimosta, -vasalta. Mi lett ezekkel az emberekkel? Ki tudja még elmondani a történeteiket?
Ahogy haladunk előre, jobbról-balról újabb és újabb elhagyott házak tűnnek fel. Az egyik felkelti a figyelmünket, megállunk előtte. Nagyobb, mint a többi, valóságos udvarház. Tágas tornáca van, faragott fa díszítéssel, az ajtók-ablakok felett stukkók. Az impozáns bejárat két oldalát jobbról-balról egy-egy félig törött majolikavirág őrzi. Maga a ház is romos, ferde teteje úgy áll, mint egy félrecsapott kalap, az egészet ellepi a csalán és a felbokrosodott mályva. A keletre néző ablakokra ránőttek a fal mellett magasodó cseresznyeszilva ágai. Öreg, lombos diófa nyújtja ágait a völgyben folyó patak felé. Benőtte a zuzmó és a moha, látszik, hogy régóta nem gondozza senki. Alatta a fű tele van dióval. Egyet felveszek, és magammal viszem a kocsiba, emlékül.
A bejárat mellé szegezett fémtáblácskán felirat áll: ÖNKÉNTES TŰZOLTÓ. Mintha egy pillanatra fellebbenne egy függöny széle, és bepillanthatnék mögé, a színpadra. Mi lehet ezeknek az embereknek a története? Hányszor hívhatták a szomszédok a faluba tüzet oltani? Mi lett velük? Mi kényszerítette őket arra, hogy elhagyják az otthonaikat? Tudták-e, hogy sosem térnek vissza, amikor útra keltek?
Az útvonaltervező előre küld, azt jelzi, Kisborszóig már csak hat kilométer van hátra. Az aszfalt véget ér, erdei úton haladunk tovább. Irreálisan szép az erdő: arany és bronz ragyogás, a bükkfák füstszürke törzse megannyi fantasztikus lény karcsú sziluettjeként rajzolódik ki. Itt is csend van, végtelen csend. Csak a szünet nélkül, mintegy aranyzáporként hulló levelek neszezése hallatszik. Rövidesen kiderül: nem lehet továbbmenni. A traktorok mély árkokat vájtak az erdőben elvesző útba. Mivel esteledik, és egyre hidegebb lesz, visszafordulunk.
Másnap újra útnak indulunk, a cél ismét Kisborszó. Ezúttal azonban más útvonalat választunk, Blenkemezőn keresztül, onnan balra Bába felé kövezett úton. Öt kilométer, mindössze ennyit kell mennünk, de rossz az út, tele nagy, kerek kővel, lassan haladunk előre.
A domb tetején egy méhkas mellett az útvonaltervező azt jelzi, megérkeztünk a kiválasztott célponthoz. Ez volna Kisborszó? Pusztaság, ameddig a szem ellát, az erdő csaknem benövi az utat, az almafákról úgy csüng a piros gyümölcs, mint valami tavalyról ottfelejtett karácsonyi dísz. Ugyanaz a csend, ami egész úton kísért, bár a völgyből egész halkan egy juhnyáj kolompja szól. Egy újabb kíváncsi róka figyel minket messziről, de visszafut a bokrosba, amikor közelebb megyünk, hogy jobban láthassuk.
A fák közt kirajzolódik egy templom tornya, ezért továbbmerészkedünk még vagy másfél kilométert. A templom meglepően jó állapotban van. Látszik, hogy nemrég újították fel, új ablakok vannak, betonból öntött járólapok övezik. Minden tisztának, gondozottnak tűnik, miközben embernek nyoma sincs. Furcsa és nyomasztó ez az erdő közepén meghúzódó templom. Az út meredeken emelkedik, gyalog megyünk tovább, noha tudjuk, csak romokat és elhagyott házakat fogunk találni. Meglepetésünkre az egyik házból mégis kiszűrődik a rádió hangja. Narancssárga kezeslábasba bújt, idős férfi jön elő.
– Errefelé olyan ritka a látogató, jöjjenek be egy kávéra!
Bemegyünk.
Vali tata és Olimpia asszony néhány hónapja mentek nyugdíjba. Olimpia itt született Kisborszón, a férje pedig beleszeretett ebbe az Isten háta mögötti falucskába, és azt mondja, itt akarja leélni a hátralevő éveit. Egész életüket Besztercén töltötték, aztán elvonultak ide, falura, és azt mondják, nem bánják, nem hiányzik nekik a város. Bella, a szelíd kutyus a társaságuk. A gyümölcsfákkal teli kertben ide-oda röppennek, csiripelnek a cinegék és a csuszkák.
Házigazdáinktól megtudjuk, ők újították fel a templomot, sok önkéntes munkával, innen-onnan összegyűjtött pénzből, sok telefonálgatással és utánajárással. És ugyancsak nekik köszönhető, hogy Ilonda község polgármesteri hivatala kaviccsal leszóratta a faluba vezető utat, hogy terepjáróval esőben-hóban is járható legyen.
Rajtuk kívül még négy állandó lakosa van a falunak. A templomban csak húsvétkor van szertartás, de találtak egy papot, aki kijön, amikor hívják.
Vali bácsi nagyon büszke arra, amit a templomért tett, ahol aztán körbe is vezet bennünket. Saját kezével meszelte hófehérre, tisztára a falakat. A régi, 19. századi ikonok mellett két új, Kolozsvárról rendelt kép díszeleg. A plafon még felújításra szorul, kékre festették, itt-ott sárga csillagok díszítik.
Emlékművé lehetne nyilváníttatni, csakhogy a hetvenes években az eredeti zsindelytető helyére bádogot tettek, mert már esett be az eső. Az eredeti zsindelyes tető visszaállítása pedig olyan mértékű munkát igényel, amelyre nincs pénz.
Kijövünk a templomból, és Vali bácsi megmutatja azt az épületet is, ahol hajdan a falusi iskola működött. Kétszobás ház, folyosóval, jelenleg félig összedőlve.
Kisborszón sosem volt könnyű az élet, a forradalom előtt mégis hatvanhárom portáról szállt fel a füst. Sosem vezetett ide igazi út, nem volt itt orvosi rendelő, bolt, még a villanyt is csak 1990 után vezették be a faluba. Mennyi esélye van a falunak arra, hogy ne tűnjön el teljesen? Nehéz megmondani. De Vali bácsi boldogan, reménykedve meséli, hogy nemrég hajdani borszóiak unokái látogattak a faluba, és azt tervezik, nyaralót építenek nagyszüleik régi telkére. Meg valami szatmáriak is vásároltak egy elhagyott házat és azt tervezik, hogy jövő nyáron felújítják. Rákérdezek, mennyibe kerül Kisborszón a föld, de nem akar pontos összegeket mondani. Elbúcsúzunk, előtte megígérjük, hogy még jövünk erre látogatóba.
Annyi szépség, annyi nyugalom van ebben a világvégi faluban, hogy alig bírom elviselni a zsúfolt városba való visszatérés gondolatát. Letérünk hát ismét az útról, amikor egy jelzőtábla jobbra a kishegyi műemlék fatemplom felé irányít.
Dombok közt békésen kanyargó országút, az aszfalt sima, mint a tenyerem, vadrózsabokrok, bronzszín erdők: a kishegyi templomhoz vezető út eszményi, gyalogos sétára, biciklitúrára való. De itt is csak elhagyott házak fogadnak és csend. Fák, amelyek szabadon nyújtogatják ágaikat mindenfelé: udvarokba, kertekbe, utakra, háztetőkre.
Egyik-másik ház azt a benyomást kelti, hogy tulajdonosai nemrég mentek el, és vissza fognak térni. Ezek mintha maguk is várakoznának. A fal mellett szépen halomba rakott fa, ablakpárkányon felejtett teáscsésze, egy ablak alatti kispadra dobott ruhadarab. Parabola-antenna az istálló falára szerelve.
Más házak szinte teljesen tönkrementek, falaik omladoznak, a tető beomlott, fekete lyukak ásítanak az ablakok helyén. Sorsukba beletörődött, szomorú hangulatot árasztanak ezek a halni készülő házak. Aki odafigyel, itt is megtalálja a hajdani lakók nyomait: egy nagy sietségben ottfelejtett színes párna, a hajdani nyári konyha falán árválkodó szita, egy szétesőfélben levő kanapé vagy egy káposztáshordó.
Lehet, hogy kétnapi pusztaságban való kóborlás után kissé meglódult a fantáziám, de az az érzésem, egyes házakat mintha zavarná a jelenlétünk. Süket puffanások hallatszanak bentről, mintha figyelmeztetnének: ne gyertek közelebb! Még a végén cserép hull a nyakatokba!
Csönd van, süt a nap, és kellemes az elhagyott utcácskákon sétálni. Édes, piros jonatánalmát rágcsálni, amit az immár kedvükre növő gyümölcsfákról szakítottunk. Varjakkal versengve diót törni. Közel menni a házakhoz, alaposan megvizsgálni őket, megpróbálni újraírni a történetüket. Félrehajtani a bokrok ágait, és beosonni kertekbe, gyümölcsösökbe. Térdig járni az utat borító levél halomban. Senki nem járt itt előttünk, és az utat a sárga megannyi árnyalatában pompázó vastag levélszőnyeg borítja. Minden olyan szép, és olyan nagyon szomorú.
Sokat hallottam már a falvak elnéptelenedéséről, de először látom a saját szemeimmel, mit jelent ez. Két nap alatt három olyan Szilágy megyei falucskában jártam, amelyek lassan elenyésznek. Eltűnnek alig pár kilométerre a Kolozsvárt Nagybányával összekötő országúttól. Eltűnnek zajtalanul a dombok mögött, és az országúton kényelmes autóikban elsuhanók mit sem tudnak erről. Egy héttel korábban még én is azok közé tartoztam, akik mit sem tudnak az országúton túl hallgató világról.
Megdöbbent a felfedezés: elég lekanyarodni a főútról, épp csak egy kicsit letérni a megszokott útvonalról, és az ember egy másik világba jut, amely halkan, lassan mesélni kezdi a történetét.
Különös, szédítő a világvége csendje. Varázslatos az, ahogyan a természet teszi a dolgát. Visszahódítja a területet, közömbös, pártatlan.
Hirtelen úgy érzem, elborít, megfojt ez a sok csend és szomorúság. Vissza akarok jutni a főútra. Embereket akarok látni, zajokat hallani, zsúfolt utcákon sétálni, sorban állni, kávét inni és süteményt majszolni. El akarok menni innen, itt akarom hagyni ezt a bizarr, kihalt világot.
Hazafelé egyre az jár a fejemben, ugyan miért zsúfolódunk össze a forgalomtól megbénított, összevissza épületekkel elcsúfított, rossz levegőjű városokban, amikor az élet olyan egyszerű és olyan szép tudna lenni nem is olyan távoli helyeken? És nagyon szeretnék tenni valamit azért, hogy ezekbe a kihalt falvakba visszatérjen a nyüzsgés, az élet, a történetek.
Vallasek Júlia fordítása
