Felnövéstörténet és családregény. Éndefiníciós kísérlet. A nagybetűs maszkulinitás dekonstrukciója és a saját maszkulinitás kijelölésének vágya. Az igazság és a hazugság univerzalitásának leépítése, vita a személyes, narratív emlékezettel. Önigazolás és önérvényesség hajszolása. Nagy adag önszeretet, cinizmus és szorongás balansza.
Fogódzók, amelyek bármelyikének mentén el lehetne indulni Biró Zsombor Aurél nagysikerű első regényének, a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című mű értelmezésében. Közben pedig, ha illeszkedni akarnék a Biró által játékba hozott folytonos elbizonytalanítás, korrigálás, párhuzamos valóságok egymást felülíró gyakorlatához, talán elengedhetőek lennének a terminusok. Amit mondanék, igaz lehet a magam számára, de bármikor felülírható sok más kritika mondanivalójával. Egymás mellett léteznek a megéléseink és igaznak vélt téziseink, amelyek annyifélék, ahányan mondani, írni véljük. Bizonyos életterületeken nagy előny faragható ebből. Amint láthatjuk, a regényírásban is.
De mi történik akkor, ha a gyerekkorunk és fiatal felnőttkorunk meghatározó, identitáskonstruáló erejű emlékeivel történik ez? Mi történik, ha senki nem emlékszik a családból, vagy egészen máshogy emlékszik olyan sarokkövekre, amelyekbe kapaszkodva valaki azzá válik, aki? És egyáltalán, meg lehet-e teremteni az ént, egy saját ént, a hozott minták és útközben szerzett tapasztalatok összességéből gyúrt ént egy olyan társadalmi-kulturális közegben, ami jobb szereti az egy és igaz állításokat, legyen szó diverzitásról, családmodellről, maszkulinitásról, hogy csak párat említsek, amelyek a kötetben is hangsúlyos témák.
Biró Zsombor Aurél kötetében végig polemizál a szorongás és teljesítménykényszer, a férfiasság-mércén (ha lenne ilyen) vonal alattiság élménye, egy széttartó család sokféle érték- és elvárásrendje közti lavírozás, az énkeresés és status quo megteremtése egy választott közegben. Harc a létjogosultságért. Harc a hangért. Az élet mindenféle területén. Mindezt enyhítendő pedig irónia és egoizmus, valamiféle elitizmus és tökéletesség hajszája, nagyfokú önreflexió. De vajon, ha reflektálok az egoizmusomra és sebezhetőségemre is, mintegy kívülről szemlélve magam, már meg is haladtam kissé mindkettőt?
Rég olvastam olyan könyvet, aminek soraiból ennyire sugárzik az önszeretet. Számomra zavaróan. De ezt már a kötet fülszövegében is jegyzi Potozky László: „Zsombor olyan empátiával dédelgeti karaktereit, mintha tényleg a családtagjai lennének. Mert azok is. Vagy nem. De ez igazából mindegy, ugyanis legjobban saját magát imádja, és annak próbál a végére járni, honnan ered ez a masszív önszerelem. Spoiler: nem fog kiderülni.” Mégis meg tud lepni. Olvasás közben egyszerre telítődhetünk ezzel az önszerelemmel, közben pedig valamiért mégsem csapjuk félre a kötetet. Erre a miértre voltam nagyon kíváncsi, míg figyeltem magam olvasás közben. Mit tud ez a regény, amivel nem sokkal megjelenése után már a negyedik utánnyomását ünnepli, a Margó-díj döntőjébe jutásról, számos kötetbemutatóról és az Arany Medál-díjról nem is beszélve?
Tud vállaltan beszélni elnyomásról, internalizált szorongásról, széthulló családról, kötődési nehézségekről. Apákról, domináns, erősen maszkulin apákról és fiaikról, akik tengődnek a megfelelési vágyban, közben meg úgy szeretnének másnak lenni. A versenysport közegének erőszak-gyakorlatairól, az alternatív pedagógia ember- és lélekközpontúságáról és olyan felnövekedésen végighúzódó szélsőséges helyzetekről, amelybe csak beleszorongani lehet. Hozott teljesítménykényszerről, élre törési vágyról, kapcsolódási bukásokról, fájdalmakról. Többek között.
„A felnövésem története egy intézményeken és szubkultúrákon átívelő macsóképzés volt, aminek során különféle szőrös, tesztoszteronszagú férfiak próbálták kicsikarni belőlem, hogy ugyan legyek szíves már növeszteni én is egy kis szőrt, és mivel ez nem nagyon akart sikerülni, a gyerekkorom nagy részét az tette ki, hogy néha szégyelltem magam a gyengeségemért, néha meg túlkompenzáltam, hogy mindenki lássa, vagyok annyira kemény, mint az apám. Vagy a nagyapám. Vagy az edzőim.” – foglalja dióhéjba Biró egy, a Telexnek adott interjújában. Ha megkocogtatjuk a dió kérges héját, ebben a kijelentésben benne van a szorongásokat és belső feszültségeket megélő fiatal fiú kapálózástörténete, aki nagyon keres. Keresi magát és a helyét. Egy olyan „tesztoszteronszagú” környezetben, ahol a férfiak szívesen alkalmaznak nevelés címszóba bújtatott megszégyenítést, megfélemlítést, kirekesztést, eltiprást. Lehet így? „Rögtön az első nap vörösre marja a szememet a klór, a sípszavakat csak az egyik fülemmel hallom, mert a másik bedugul a melegítés végére, aztán a csuklóm is kificamodik, amikor belenyúlok egy tiszta erőből megküldött svédcsavarba. Annyira nem vagyok itt, annyira nem találom a helyem, hogy szinte csak úgy átesek a gyerekkorból a felnőttségbe, és ez az uszodában eltöltött öt év azóta is csak lebeg bennem valahol, olyan távol az összes többi emlékemtől, mintha egy előző életben történt volna.” (10.)
Az erősebb éli túl, működik a természetes szelekció itt, az uszodában is, ahogy sok más hatalmi helyzetben. Az erősebb pedig úgy jelölheti ki a pozícióját, ha betagozódik a sorba, kiélvezi a privilégiumait, amit az apja (hír)neve kölcsönöz neki, okosan játszik, lapul, ha nem kellene, de jobban jár vele és hangos, ha a többség úgy kéri: „Nem védte őt soha senki, én is csak röhögtem rajta, pedig sajnáltam igazából, de féltem is, hogyha túlságosan együttérzek vele, akkor legközelebb az én szerelmemet fogják összegecizni a többiek, nem lehetett azokban a pillanatokban szembeszállni a csapatakarattal amúgy se, vagy ha igen, én gyáva voltam hozzá.” (14.) és „Úgy működött ez a világ, hogy kellett minden korosztályba egy kijelölt szerencsétlen, akin a jövő bajnokai levezethették a napi feszültséget, ez a közös bántalmazósdi csinált belőlünk csapatot. Jól játszani a kisfiúk is tudnak, de nyerni, az a férfiak dolga, sokszor elmondta ezt Kenyeres, (…).” (15.)
Az uszodában töltött évek fuldoklása dühöt és eltűnni akarást is maga után von: „nem akarok én itt senkivé válni, nem akarok én az uszodában semmit, legfeljebb feloldódni a vízben, mint a klór, és szétmarni mindenkinek a szemét, vagy elfutni, menekülni, (…).” (16.), szépen keretezi a kisfiú-nagyfiú hangtalan kiáltozásait. Közben pedig az eltűnni akarás ellentétpárjaként egyértelművé válik a látszani akarás, az értékesség, visszaigazolás iránti vágy, ami iskolásként lázadásban, kötözködésben, a nemtörődömség mögé rejtett érzékenységben kiáltja a figyelmet: „mintha minden mozdulatával demonstrálni akarná a világnak, hogy egyben is van meg szét is folyik, hogy itt is van, meg nem is.” (21.) és „Pedig néha vágytam is rá egy kicsit, hogy elkapjanak valamivel, (…) aztán mondogathatják egy életen át a családi ebédeken, hogy ebből is mi lett, most nézd meg, egy nímand, egy link, egy senki.” (22.)
Ez a belső feszültség, kétségbeesett látszani, tetszeni és elfogadva lenni akarás mintegy végigvonul a narrátor felnövéstörténetén és jóval később, az egyetemi évek elején is megjelenik: „be akarok szállni velük a ringbe, koptattam már eleget a kispadot az uszodában, a művészek közt nem leszek tartalékos akkor se, ha az összes családi mocskot fel kell dolgoznom a szőnyeg alól. Én vagyok az igazi kiválasztott a sok Esterházyt szopkodó féltehetség között, ezt mondogatom magamnak éjszaka az ágyban, (…).” (72.)
Saját önismereti útjában a narrátor sokszoros megakadása is dokumentálva van, ezáltal valami univerzális tapasztalatot kínálva az olvasónak, ami túlmutat azokon a toposzokon, amelyeket előszeretettel személyesít és egyediesít a kötetben. „Attól a naptól kezdve akármerre nézek, a saját egómat látom, nem is kell keresgélni a defektet, ott van szem előtt az összes, és ahogy lassan kinyílik előttem egy korábban ismeretlen belső világ, nemcsak azt veszem észre, hogy minden helyzetben úgy viselkedek, mintha egy film főszereplője lennék, (…). Olyan nekem nincs, hogy egyedül legyek, még Sári mellett se tudok megszabadulni önmagamtól, (…).” (137.)
Sikerül-e túlmutatni és túllépni a személyes irodalmiasításával remélt és megkapott sikeresség igényén? Történik-e tényleges elhatárolódás a szeretett személyek kiárusításától azáltal, hogy az elbeszélhetőség, a megbízható, mindentudó narrátori hang felülíródik, széttöredezik, a kötetanyag pedig végérvényesen az anya, az apa és a barátnő karakterével együttesen íródik? Sok hasonló vagy ezektől különböző kérdés felmerülhet még a kötet kapcsán. Továbbra is vitatható lehet olvasóként, számomra legalábbis, hogy mi a kötet tétje, miben mutat túl önmagán. Egyéni érzékenységünk, sebzettségünk családi és társadalmi közegbe ágyazottsága azonban vitathatatlan, ahogyan az is, hogy a különböző mikro- és makrotársadalmi elnyomásgyakorlatok sokunk felnövéstörténetének részei. Jó, hogy olykor találni bátorságot, formát, keretet és hangot ezek artikulálására.
Biró Zsombor Aurél, Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek, Kalligram, Budapest, 2024.
