Senki sem mondta, hogy maradnunk kéne, vagy hogy el lehet indulni haza. Négy év után már arra sem emlékeztem, hogy nézett ki a házunk, az udvar. Az jutott eszembe, hogy biztos beköltözött már anyám házába valaki.
Meghalni indultam el, ezért jöttem el idáig, útközben győzni, de sosem volt idő végiggondolni, mi következik majd mindezek után, ha mégis életben maradok. Mintha egyikünk se hitte volna, hogy győzni fogunk, vagy veszíteni, örök harc, nem is kell a végére érni.
Ültünk az állomáson, Žarko ivott, Ervin a zsebéből pakolta ki az asztalra mindazt, amit egy év alatt, kivégzések után összegyűjtögetett, fából készült kis vonat, pipa, karóra, zsebtükör.
Három hóhér, egészen elsápadva a győzelemtől: tudtuk, innentől már nincs semmi dolgunk, a nép majd fölépíti körénk újra a világot, nekünk csak nézni kell, csillaggal mellünkön élvezni a békét, de bennem nem maradt semmi, mintha gyaloglás közben, a harcok alatt elfogyott volna a szívem is.
Csodálkozva állt a vérem a testembe szorulva, csak az a mellemre tűzött csillag pumpálta bennem a keringést, és én nem tudtam elindulni haza.
A zubbonyom ujját szorítottam, a beleszáradt vért, hátha Azra a másvilágról megsúgja, mit csináljak a szabadsággal nélküle.
Még ott, Boszniában, túl magasak voltak a hegyek, túl közel kerültünk az éghez. Ott kellett volna még beleakadni Isten kezébe, le se érni a völgybe.
Talán még ott, a Kozara lábánál, kellett volna visszafordulni. Megfogni Azra kezét, gyávának kellett volna lenni. Visszafordulni, ha lett volna még mögöttünk ország.
Kitakarta a vonat a napot, belehasított a napsugárba, ahogy elindult az állomásról. Ahova indulok nem ér el a fény.
Miénk az egész ország, a szabadság, a szabadság és az élet is a miénk maradt, de egyik elvtárs sem tudta megmondani, hogy mit kéne csináljak ezek után.
Csak akkor vagyok ébren, amikor félek. Az a valóságos, ami veszélyes, ami fáj. Amikor baj van, nagy baj, akkor érzem azt, hogy élek. A többi káprázat. Mintha múlás nélkül várakozna az idő.
Mondták, hogy gyárakat emelnek, és a nép keze elér majd a napba. És vártam: füst borítsa el a gyáraktól a várost, munkások mossák föl mögöttem az utat, öntsenek utánam bentont, a napba mártva olvasszák meg a vasat, hogy égjen szét minden, amit nem tudtam ezen a világon porig rombolni.
NYÁR John
Remeg a táj. Utakat olvaszt maga alatt a nap. Keményedik az ég a forróságtól, hegyek repednek lassan, és nincs a kezemben semmi. Fekete világ, forró utak felett a levegőben egyre csak remeg a táj.
Bármerre indulnék, apám a maga lábnyomába illeszti talpamat. Anyám arca csillog: vizes, mindig csak miatta.
Nem tudom, apám milyen bánatot emelt át az óceán felett, kinek a könnyével tömte ki zsebeit, és kinek a vérét hozta át lábán Európából. Álmában folyton véres nyomokat hagy a sivatagban.
Sebében ott az anyaföld, a szepszistől nem múlik láza, és vár, csak vár, folyton reszketésben, folyton gyulladásban.
Úgy húzza maga után a bánatot, mint félig levetett inget, a szomorúság széle az öve alá szorult, és bárhogy nyújtózkodik, forog és vetkőzik, egy része mindig a bőréhez tapad.
Asztalnál veszekszik, fogak közt marad mindegyik falat. Elrághatatlan nappalok, torkot feszítő vacsorák.
Könyvekbe rejtett leveleket nézegetek. Hegyes, szúrós betűk, érthetetlen szavak. Apám könyvekbe dugja a magyar leveleket, a fényképeket közéjük rakva. Az egyiken egy lány mosolyog, a szeme csukva, szemben áll a napnak.
Apámnak külön nyelve van sírásra, káromkodásra és a hosszú imákra. Minden másra angolul morog. Törött szavak hullanak szájából, nyelve beleütközik fogába minduntalan.
Az ablak üvege párás a tenyerem alatt. Forró a levegő, nem mozdul semmi. Olvad apám alatt az út és magyarul jajgat, mint akiben már mindegyik csont törött.
Jó lenne messzire menni, ahol evéskor megrághatok minden falatot. Jó lenne mindazt letenni, amit apám egy zsinórral a nyakamba akasztott. Húz, enged, fojt, nem ereszt. Tekintetével a napba szúr.
Ha sokáig várok, megolvad körülöttem minden út, és hiába hűl ki mögöttem a táj, ebbe a földbe derékig sűllyedve, egyhelyben maradok.