(Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.)
Prizma, kaleidoszkóp. Tompa Andrea regényei kapcsán mindig erre a két dologra asszociálok. Egyetlen tárgy, számtalan variáció, szertefutó sugarak, vetülő árnyékok. Az önmagáért lévő esztétikum itt jó értelemben vett közszolgálat lesz, ki van kiáltva, hogy a szavak ölnek, aztán a nyelv félre van állítva, mert kevésnek bizonyul. Amitől hol eláll a lélegzet, hol fulladozunk. És minden meg van komponálva, van cél, van fokozás, van katarzis.
A Sokszor nem halunk meg nagy léptékű mű, hagyni kell időt a feldolgozására, a történet szálai számtalan irányba terjednek szét, nem beszélve arról, hogy Tompa Andrea a leggyötrőbb, legsúlyosabb trauma-gócokat célozza, újra. Előző regényeinek is központi eleme volt a szembenézésre, a kollektív és az egyéni feldolgozásra való sürgetés. Közösségi és egyéni kínokat feszeget: népirtás, világháború, identitáskeresés, halálvágy, a nyelv korlátai, az elhallgatás, az elhallgatást feszegető belső vívódás és feszültség, az elmondhatatlan, elfojtott trauma felszínre kerülésének hátborzongató mikéntje. Bármennyire is fájdalmas, így lehet esélyünk a gyógyulásra.
Kíméletesebb talán, mint az első megjelent könyve A hóhér háza, viszont ráérősebb, lassúbb, hosszan merevíti ki a kínt, a lappangó árnyékot, amitől nem szabadul sem a közösség, sem az egyén. A hóhér háza egymondatos, áradó fejezetei egzaltált csapongással az időben, a generációk megéléseiben, mint a lobot vetett tűz, egyfajta aktív jelenlétet követelnek, perzselnek, provokálnak. A későbbi regényei, legyenek azok Kolozsvár-regények, kordokumentumokat és történelmi kulisszákat hűen mozgató, mégis a fikció terét sokféleképpen és termékenyen kiépíteni képes mikrotörténetekbe és egyéni sorsokba, tragédiákba, traumákba bepillantást engedő, azokat sajátosan újdokumentarista egzaktsággal ábrázoló regények, színre vitt sorsok mentén teremtett légkörükkel lebilincselték az olvasókat az utóbbi másfél évtizedben.[1] A Sokszor nem halunk meg közel hatszáz oldalon keresztül, látszólag nyugodtabb, hömpölygő alapossággal vezeti rá a gyanútlan olvasót a lét és a történelem leggyötrőbb kérdéseire, az emberi lét olykor józanésszel kibírhatatlan terheire.
Elindulunk egy egyszerű, szegény pár konyhájából, mintha semmi más dolgunk nem volna 2025-ben, mint végignézni a képszerű narrációnak köszönhetően, ahogyan Feri farag, kiságyat eszkábál, szemlélni, ahogyan Erzsi, a gazdaasszony boldogul a háború nincstelenségében a konyhai teendőkkel, miközben lassan megtanulunk kukoricakenyeret sütni, használt ágyneműből férfialsót varrni. A baba sorsa persze szomorú téma, de ugye minden jól alakul, ezt Erzsi le is írja egy füzetbe, egy gyermektelen pár és egy valószínűleg árva kislány egymásra talál. Akár békeidő is lehetne, a kis szegényes lakás egy buborék, azon kívül történnek a dolgok, amiket nem is értünk teljesen, nem is érnek igazán el hozzánk. Ez a hosszú oldalakon át kimerevített, valamilyen szinten biztonságos otthon aztán lassan kénytelen nyitni, szélesíteni az optikát: Matyiból Matild lesz, majd Tilda, a csecsemő megnő, öntudatra ébred és onnan már nem menekülünk, Oidipusz tragédiájánál kötünk ki, át kell élnünk, fel kell dolgoznunk. Nincs megúszás.
Nem állítanám, hogy bölcsésznek vagy színházi szakembernek kell lenni ahhoz, hogy a könyvet minden ízében élvezhessük, de ezen a regényen igenis látszik, érződik, hogy színházi szakember írta. Tompa Andrea alapos, amikor munkáról van szó, ez tagadhatatlan, viszont megdolgoztatja az olvasót is, elmeríti e választott világban, nem csak az ismerni vélt nagybetűs történelem kulisszáiban. Már a regény címével is próbára teszi az elmét, ismét remek játékot élvezhetünk a nyelvvel, nyelvekkel, nyelvjárásokkal. Csakhogy mindez nem játék, még csak nem is tiszta művészet, újra a közszolgálat szót kell, hogy használjam. Mintha küldetéstudata lenne, megkeresni a fel nem dolgozott, be nem mutatott kollektív és egyéni traumákat. Ezúttal egy erdélyi holokauszt történetbe csöppenünk, a túlélők sorsa a diktatúrában folytatódik, tehát történeti keretbe ágyazódik minden, viszont enélkül a keret nélkül is megállná a helyét a másik fontos téma, az örökbefogadott emberek identitáskeresése. Az örökbefogadó szülők vívódásai remekül felépítettek, megkomponáltak, mindig a gyermek korához mértek, a féltett baba természetesen még örömforrás is, az öntudatra ébredt kamasz már keserű perceket okoz azoknak, akiket édesanyának és édesapának hív.
Távolságtartó a narrátor, nem is tud mindent, olykor úgy tűnik, mi is többet tudunk, mint ő vagy maguk a szereplők, jelen időben vagyunk, tapogatózunk, találgatjuk, hová vitték azokat az embereket, nincs kimondva hosszú oldalakon keresztül ugyanis a tény sem, hogy zsidók, talán visszajönnek, nem lehet igaz minden borzalom, amit pletykálnak, különben is a gyerekről gondoskodni kell, ez az egyedüli biztos pont. A narráció tehát folyamatos hiányérzettel operál, erre épít, nem adja meg a teljesség érzetét, a repedésekből, a résekből, a befogadói megértés töredékes voltából, a folytonosság narratív hiányaiból áll össze ez a kaleidoszkopikus világ, ami ráadásul szét is eshet a következő lapok bármelyikén, így nem lesz esélyünk sem arra, hogy egy mély seb begyógyuljon, begyógyulhasson. Az ipari céltudatossággal véghezvitt népirtástól nem tekinthetünk el, mindez megtörtént, igaz volt, ránk vetül és velünk él, ez az igazság társul szegődik azokhoz, akik nyitott szemmel és szívvel járnak. Felelősséget ró ránk, ha akarjuk, ha nem akarjuk.
Nem csupán Tompa Andrea ötödik regényét, a Sokszor nem halunk meg címűt gondolom a kortárs magyar próza Erdély-vonulatának egyik legsikerültebb, legerőteljesebb könyvének, hanem már reménykedem a következőben is, mert a regény lapjait olvasva éreztem, hogy habár minden előző regényében is nagyon erőteljes kérdés volt a női sorsok mibenléte, vagyis a többes kisebbségi léthelyzet, ebben a regényében merészkedett talán a legmesszebb az alkotó. A főszereplő Tilda, női és férfi szerepeket is játszik a színpadon, egy adott alkalommal pedig egy papírmasé figura kapcsán gondolkodik a nemekről. Egy figuráról, akinek nincs neme, vagy lehet még belőle férfi is, nő is. Incselkedő gondolat ez, hogy a mindennapi életünket mennyire határozza meg, hogy nőként vagy férfiként élünk, milyen konvenciók kötnek, bilincselnek meg, és melyek azok a pillanatok, amikor egyszerűen csak emberek vagyunk. Azok szeretnénk maradni. A könyv egyik legfőbb mondata, tanulsága is épp ezért az, hogy „aki megérti önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot.” A jó irodalom legfőbb ismérvét, a katarzis által az önmagunkra ébredést Tompa Andrea vaskos könyvéből, a könyve révén ismerhetjük fel, de csak tudatos, önmagunkon való munkában teljesíthetjük azt ki.
[1] Lásd erről többek között: Boka László: Múltfeltárás, autofikció és újrealista kód a kortárs magyar próza Erdély-vonulatában. REGIO,31. évf., 2023, 2. szám (augusztus) 3–36.; Visy Beatrix: Színre vitt sors. Élet és Irodalom, 67. évf., 25. szám, 2023. június 23; illetve Balázs Imre József: Félszáz év Tompa Andrea-hangon. Szabadság, 2023. 06. és: http://szabadsag.ro/-/7m-e-r-f-o-l-d-felszaz-ev-tompa-andrea-hangon
